Örömmel hallottam, hogy a legutóbbi zsinat a lelkipásztori hivatás évét hirdette meg. De miért van szükség egyáltalán a lelkészi életpályamodell keretében a lelkészeket segíteni? Hiszen tudjuk, hogy Jézus Krisztus megígérte: „Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged” (Zsid 13,5). Jézus Krisztus tudja, hogy mit akar velünk. Miért féltjük akkor mégis egymást is, egyházunkat is?

Először is azt kell megvizsgálni, hogy az elmúlt majd’ fél évszázadban minden korábbi tiszteletre méltó törekvés és reményt adó kezdeményezés miért szürkült vissza. Miért nem tudtak változtatni a becsontosodott megszokásokon? Hiába módosították a szolgálat valamely elemét, előbb-utóbb minden visszarendeződött az eredeti állapotra.

Ahhoz, hogy a megújulás tartós maradjon, egyszerre több helyen kell megszakítani a kialakult gyakorlatot. Olyan egymáshoz kapcsolódó lépéseket kell megtenni, amelyek kiegészítik egymást. Nem mindenkinek kell a lelkészi életpályamodell szerinti minden lépést megtennie, de mindenkinek szív szerint meg kell újulnia, mert enélkül az ébredésből törvényeskedés, az imádságra buzdításból kényszer lesz. A gyülekezetépítés helyett intézmények és kövek építése fogja felemészteni erőnk nagy részét. Mi magunk sem tudunk a belső elakadásaink miatt áldássá lenni. Csak együtt, egymással együttműködve lehet tartós megújulást elérni.

Mit kell változtatni, ha testvériesebb és hatékonyabb egyházat szeretnénk? Erre kell feleletet keresnie a lelkészi életpályamodellnek.

Célja, hogy a lelkészek jobban, alkalmasabban, mélyebb lelkiséggel, versengésmentesen tudják végezni küldetésüket, kiküszöbölve a túlzott individualizációt. A vezetők a lelkészekkel együtt Isten előtt nagyobb alázatot tanúsítsanak. Ne elégedjenek meg szolgálatukban pusztán csak a menedzseri szemlélettel. Az életpályamodell döntő célja a hajszoltság csökkentése, ezzel együtt az ösztönzés a hatékonyabb munkavégzésre. Reméljük, hogy ráadásként növekedni fog ezáltal a lelkészutánpótlás is.