Tizenhat éve dolgozik a pátrohai Cédrus Idősek Klubjában. Nem fáradt el?

Amikor elindult Pátrohán a Cédrus Idősek Klubja, az egyházközség olyan személyt keresett, aki a konyhai területen némiképp jártas. Korábban Nyíregyházán dolgoztam egy étteremben, így volt vendéglátós tapasztalatom, végül felvettek. Így indult a cédrusi utam, de az eleje egyáltalán nem volt könnyű: el kellett végeznem a szociális ápolói és gondozói képzést gyermekek és a munka mellett. Közben elindult a gyülekezeti énekkar is, abból sem szerettem volna kimaradni. Bevallom, volt olyan időszak, amikor megroppantam, nem csak mentálisan, kórházba is kerültem.

Valószínűleg sokat vállaltam magamra, de így, visszatekintve, megérte. Azzal foglalkozhatok, amit szeretek: segíteni az időseken. Hiszem, hogy Isten ezt az utat jelölte ki számomra. És bár vannak mélypontjaim, sokkal többször van sikerélményem. Szeretem a feladataimat, szeretek az idősek között lenni, és úgy tűnik, engem is szeretnek. Bölcsek, sokat tapasztaltak, jó tőlük tanulni.

Hogyan került kapcsolatba Istennel, az egyházzal?

Mivel református családban nőttem fel, nagyszüleim, szüleim is hitben járó reformátusok voltak, nem volt nehéz az egyház felé „mozdulnom”. Szüleim gyerekkorunkban minden vasárnap elindítottak a gyermek-istentiszteletre. Felnőttként elkerültem Nyíregyházára, ahol keresgélővé váltam: jártam a Hit Gyülekezetében, voltam az evangélikusoknál is, de nem találtam meg az igazi helyem, egészen addig, amíg férjhez nem mentem és haza nem költözünk Pátrohára. A Hit Gyülekezeténél nagyon vágytam a dicsőítő csapatba, mert rendkívül szeretek énekelni. Ott nem adta ezt meg nekem Isten, helyette hazahozott, majd a saját református gyülekezetemben igen. Gyermekkorom óta hiszek Istenben, az évek alatt ez a gyermeki hit fejlődött, formálódott bennem.

Sikerült-e továbbadni ezt gyermekeinek?

Én is kézen fogtam őket, és együtt mentünk a templomba, amíg kicsik voltak. Konfirmációjuk után is szívesen jöttek, nem kellett őket elrángatni. Állandó résztvevői voltak a gyülekezeti alkalmaknak, a gyermek-, majd az ifjúsági táboroknak. Most már az unokáimat fogom kézen és viszem magammal vasárnaponként, amikor nálunk vannak. A kisebb meg is szokta ilyenkor jegyezni, amikor készülődünk: „Mama, ez a templomos cipőd!” Sokat imádkoztam és imádkozom most is értük, imáimat pedig meghallgatja az Úr. A fiam érettségi előtt állt, félt, el sem akart menni. Meggyőztem, hogy ne hagyja kárba veszni az elmúlt négy évet. Miután reggel elment, az egyik presbitertársammal az érettségi ideje alatt imaláncot alkottunk, a fiam pedig boldogan jött haza, mert sikerült a vizsgája.

Több ciklus óta presbitere a pátrohai gyülekezetnek.

A gyülekezeti élet és a Cédrus élete már az indulás után összefonódott, így aktívan kivettem a részem a különböző programok szervezéséből, feladatok megoldásából. Amikor 2011-ben felkértek presbiternek, kicsit megtorpantam, mondhatnám azt is, hogy megijedtem. Hát mit kell nekem itt tennem? – kérdeztem, majd megnyugtató választ is kaptam rá: ugyanazt, amit eddig, csak immár tisztséggel. A klub épületének felújítása alatt a reggeli istentiszteleteket házaknál tartottuk, a szolgálatban én is részt vettem: énekeltünk az énekeskönyvből, Igét olvastam, majd hozzá az igemagyarázatot, és imádkoztam is a gyülekezettel. Ezt a feladatot is nagyon szerettem.

Van-e olyan Ige a Bibliában, amely sokat jelent önnek?

Az Ézsaiás 40,31 gyermekkorom óta elkísér: „De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.”