Vártemplom, templomvár, kettős várfallal övezett templom – a megnevezés a szakirodalomban is bizonytalan, de az bizonyos, hogy jelentéses hely az „illyefalvi Sion”. A hegyen álló templom felé kanyargós, meredek ösvény vezet, de a hegyből, a templomból és az ösvény mellett a hegyoldalban elterülő temetőből vagy a tájból kaptatás közben nem sokat látok, mert az utat szegélyező bokrok teljesen zárt alagutat képeznek. Dante sötétlő erdeje jut az eszembe. Kilépni csak a sírokhoz lehet, az igaz út az erősség ösvény végén feltáruló kapujához vezet. A növények boltozata alól kilépő kaputorony szinte beszippant, nem foglalkozom a látóterem perifériáján megjelenő panorámával, a friss levegőt kapkodva engedek a kapu hívásának, egyre feljebb és egyre beljebb akarok hatolni, hogy újabb falakon és kapukon áthaladva belépjek az egyszerűségében és emberléptékűségében is monumentális szent térbe. Nem a mérete, a sűrűsége teszi azzá.

A földrengések és háborús dúlások után legalább nyolcszor, újra és újra egymásra rakott, összeillesztett kövek, téglák. Ahogyan ezek a kövek és a padló téglái a padokkal együtt a középpont, az úrasztala felé fordítanak. S a jelenlét, amely szinte kézzelfoghatóvá válik, ahogy az ujjaim kitapintják a múlt generációk padokba vésett monogramjait, ahogy szétnézek az üres templom padjain egymás mellett sorakozó énekeskönyvek seregén. Talán erről írja Reményik: „Most minden erők tömörülnek.” A találkozás után, kifelé haladva azonban megváltozik a tér dramaturgiája. A világ egyre tágul, s az utolsó kapun is átlépve feltárul a tág horizontú táj.

Most már körülnézek, időt adok magamnak, és összeáll a kép. Hátam mögött a várfallal körülvett szent hely, a fal tövében, mellettem sírok, hol sorban, hol a terepviszonyokhoz igazodva, egyik-másik láthatóan több százados, előttem a lefutó ösvény, a hegy lábánál az élők házai, ezek is hol sorban, hol a terepviszonyokhoz igazodva, mögöttük rétek és szántőföldek, s a ködös távolban szemem a hegyekhez ér.