Közvetlen szomszédunkban háború zajlik, ömlenek nyugat felől a fegyverek – és semmi tárgyalás…

A világ tényleg nem képes tanulni a történelemből? Lassítsuk le ezt a történetet, és szálazzuk szét. A háború hogyanja tekintetében igenis tanult az emberiség. A mai ember már elképzelhetetlenül hatékony technológiával indíthat el és vívhat háborúkat. Egykor az első világháború nagy leleményei közé tartozott a repülő. Ennek alapja pedig az volt, hogy néhány arisztokrata, úri passziójának engedve, fölrepült és forgott fent körbe-körbe. Ma pedig lassacskán drónok veszik át a hadirepülők szerepét, ám kétségtelenül ez is háború…

Eddig mintha keserű irónia volna a válasza.

Valójában oda akarok eljutni, hogy ne legyünk képmutatók, tartsunk önvizsgálatot. Hajlamosak vagyunk úgy beszélni a háborúról, mintha az előző harminc évben béke honolt volna az egész világon. Az orosz–ukrán háború kitörésének napján, amikor elindult az orosz hadigépezet, tizenhat helyen volt háború a földön, csak erről mi, európaiak nem beszéltünk, messze voltak. Ámbár az európai és amerikai fegyvergyártók jól jövedelmező üzleteket kötöttek Latin-Amerikában, Afrikában, Ázsiában.

Ezek a harcok évek, évtizedek óta folytak, fegyverrel, vérontással, pusztítással. Tehát amikor elkezdjük keresni az orosz–ukrán konfliktus felelőseit, ne álljunk meg az agresszornál, egyetlen ügyeletes démont kijelölve, akit ha legyőzünk, akkor aztán már tényleg végleg beköszönt a békekorszak. Nevezzük nevén a felelősöket mind, elnököket, tábornokokat, fegyvergyárosokat, politikusokat és a mögülük kikandikáló egyéb nagy embereket.

Mindannyian érdemben felelősek?

Úgy általában a nyugati ember is, aki azzal áltatta magát, hogy vége van a történelemnek, s jön egy kedves, lágy korszak, amelyben az emberiség minden konfliktusa elenyészettnek nyilvánítható, és legfeljebb filmekben, videojátékokban éli ki agresszív természetét. Holott, ismétlem, az egész hazugság volt. A német, orosz, amerikai, cseh és még ki tudja milyen hadiipar az elmúlt évtizedekben is szépen virágzott. Csak éppen, ideiglenesen, távol voltak tőlünk a konfliktusok; ki lehetne számolni, hány áldozata volt azoknak is… Szóval az európai embernek addig kellene elvégeznie ezt a számvetést, szembesülést, amíg megteheti. Mert nem biztos, hogy erre még lesz mód, ha eszkalálódik a háború, és a mi fejünkre zúdulnak a bombák, a mi fiaink jönnek haza koporsóban, és mi fogunk Budapesten pincében meghúzódni.

Az ön szerint halaszthatatlan számvetésben és az igazi probléma feltárásában mennyire tudnak, tudnának segíteni az egyházak?

Erre nehéz válaszolni, mert az egyházaknak is van szembesülnivalójuk. Nem az tehát a helyzet, hogy szegény keresztyének az utóbbi harminc évben el voltak hallgattatva, de mivel itt van most ez a nagy baj, hátha tudnak valamit mondani. Nem voltunk elhallgattatva, ellenben mi is belesimultunk ebbe az önáltató örökbéketudatba. A keresztyének egy része igyekezett jól teljesíteni a házi feladatot, és a mai knowhow kultúrának megfelelően hatékony, jól működő megoldóképleteket ajánlani, az emberek vallásos igényét kiszolgálni. Persze kordában tartva...

Most én kérem, hogy lassítsunk. Mit ért a vallásos igények kordában tartásán?

Közkeletű felfogássá vált a nyugati keresztyén egyházi berkekben, hogy fel kell hagyni a végső igazság kérdésének feszegetésével, mert abból csak konfliktusok lesznek. Újfajta ökumené kezdett el divatozni, s már-már egyfajta szedáló szervezetnek tűnnek.

Ezt most az emeritus püspök mondja, aki 2012-ben amellett érvelt, hogy a katolikusok kérése ellenére és a békesség kedvéért se maradjon ki a Heidelbergi Káté új fordításából, hogy a mise, szembemenve Jézus Krisztus egyszeri áldozatával, „kárhozatos bálványimádás”?

Pusztán azért ragaszkodtam a káté csonkítatlan változatához a Zsinattal együtt, mert nem hamisítunk történelmet. Ha ezt reformátor eleink beleírták, és ott áll a végén az is, hogy kelt 1563-ban, akkor nincs jogom kihúzni belőle. Inkább írjon valaki újat, s annak is lesz dátuma, vagyis történelmi ideje! A sebek sosem gyógyulnak attól, hogy nem veszünk róluk tudomást. S maradtak is kérdések: békülékeny gesztus lett volna a szándék, vagy lemondás az igazságról, amelyet minden körülmények között, mindenre való tekintet nélkül mondani kell? A jó disputa százszor többet ér, mint a hunyori lapítás.

Már a háború vonatkozásában is szóba hozta a végső igazságot. Miért?

Két és fél évszázada ki van zárva a társadalmi dilemmák közül a kérdés: mivégre? Mivégre vagyunk a létbe vetve? Vagy: mivégre birtoklunk, halmozunk fel? Manapság: mivégre van a jólétünk? Mivégre az elképesztő mennyiségű tudományos megoldóképlet? Gondoljunk csak a mesterséges intelligenciára. Lám, a „hogyan” megválaszolásában nagyon erősek vagyunk, de a „miért”, amely a teológia kérdése, a hit beszéde, teljesen háttérbe szorult. Vagy csak egy-egy pillanatra kerül elő. Amikor 1945-ben az USA ledobta az atombombát Japánra, az ezt kikísérletező és bevethetővé tevő tudósok megrendültek, és föltették a kérdést: „Csakugyan kell ez nekünk?” Hát legalább most, amikor a hatékony pusztítás közel jön a háborúval, szólnunk kell arról a szemléletről, hogy isteni munkát láthatunk, tapasztalhatunk a történelemben, de az univerzum eseményeiben is. Megérthetnénk, fölfoghatnánk az eseményeket úgy is, mint amelyek célja maga az isteni élet. De az sem lehet kérdés, hogy Isten konkrétan is beszél az emberekkel, gondoljunk csak Jé - zus hegyi beszédére…

„Keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát”?

Arra is, vagy ahogy éppen a – valódi – szükségleteink betöltésére irányuló gond - viselő szeretetéről biztosít: „Nézzétek meg az égi madarakat: nem vetnek, nem is arat - nak, csűrbe sem gyűjtenek, és a ti mennyei Atyátok táplálja őket. Nem vagytok-e ti értékesebbek azoknál?”

Beszélnünk kellene a bukott emberpárról és gyermekeiről, Kainról és Ábelről, amikor két testvérnépet uszítottak egymásnak, háttérben egy világrend végvonaglásával?

S vajon mikor kellene erről beszélni, ha nem ebben a nagy európai megrendülésben? Annál is inkább, mivel eljöhet az idő, hogy nem beszél Isten. Úgymond, nincs kedve többé hozzánk beszélni, nem alkalmazza ránk a végső igazságot. Megteheti, mert szuverén.

Az elvallástalanodó emberek egyetlen miért-kérdést azért szóba hoznak a ter - mészeti és közösségi kataklizmák és más csapások láttán: „Miért engedi meg Isten, ha van egyáltalán?”

Fel lehet tenni ezt a kérdést is. De mi van, ha nem mi kérdezünk, hanem Isten? Most még csak ennyit: „Ti okoztátok, ami most van? Hisz ebből még sokkal nagyobb baj lehet. Holott én már a világ teremtésekor megmondtam, hogy kettő meg kettő az négy, a világ végéig. Ti meg hol hármat, hol ötöt csináltatok belőle!” Olvassuk csak el figyelmesen Mózes első könyvét, hogyan keresi Isten az embert, járva az Édenkertet: „Ádám, hol vagy?” Isten ne tudná, hol van az ember? Szenilis nagypapi, aki elől elbújtak az unokák, ő meg kétségbeesetten kiabál utánuk? Valójában ezt kérdezi ezzel: „Ember, tudod, hol vagy, mibe kerültél?” Nem vagyok fölhatalmazva a Szentlélek által, csak szerényen bátorkodom felvetni, hogy most, az orosz–ukrán háború idején Isten kérdez bennünket. Mi pedig hiába dobáljuk be a mennyei automatába a magunk kérdéseit, nem fog kijönni feleletül semmi. Isten szuverén, hátat fordíthat annak, hogy csak mi kérdezzünk. Van joga az Európát szaggató történésekkel kérdezni: „Ám, lásd, európai ember, aki élvezted az istentelenséget... Kiírtad a buszra, hogy Isten halott, elhallgattatod az igazság szószólóit. Mászófalat építesz a templomokba, vagy lebontod azokat, mert zavarják a kilátást, a keresztyénséget állandóan semmibe veszed, homofóbiával, embergyűlölettel vádolod. Akkor most érezd jól magad!” Vagy amit Madáchnál olvasunk: „Lásd, mit érsz magadban!”

A szóba hozott háború mellett civilizációnkban nem zajlik egy másik is, amelyet a keresztyénellenesség robbantott ki, nem először?

Bocsássuk előre: a vallásos gyakorlatok, szokások megkopása, az elfordulás a szervezett egyházaktól sodró európai folyamat. Ma trendi nem egyházhoz tartozni, hanem „a magam módján” vallásosnak lenni, vagy még úgy sem. Ez kulturális meghatározottság. Nyilván mindig is voltak a keresztyénségnek ellenségei, akik a keresztyénség intézményesített formáinak a meggyengítésére, lebontására törekedtek.

Az sem volt újkeletű, amit Voltaire a levelei végére írt: „Tapossátok el a gyalázatost!”, a katolikus egyházat értve rajta. Julianus császár a IV. században kivirágzó keresztyénséget betiltotta, s helyre akarta állítani a régi pogány kultuszokat. Még korábban Néró egyenesen homofóbiával vádolta őket. Lenin és Sztálin pár év alatt ortodox papok ezreit lövette agyon, templomok tízezreit rombolta le… Lehet ezt finoman és durván tenni, most éppen az előbbi történik. És ezt segíti a jelenlegi társadalmi trend is. De azt azért nem mondanám, hogy a keresztyénellenesség olyan drámai helyzetet teremtett volna Európában, hogy – ironizálok – halogatás nélkül meg kéne szervezni a keresztyénséget fölmentő keresztes csapatokat.

Az egyház hitelveinek mind gyakoribb elhajlításáról mit gondol? Már itthon is hallani, igaz, más protestáns egyházak vezetőitől, hogy valamilyen lelkészi áldás azért a meleg pároknak is járna.

A kérdés, ha jól értem, az, hogy keresztyénellenes-e a társadalmi nemek ideológusainak igyekezete a genderelmélettel és annak harcos érvényesítésével. Sokan úgy tartják, nem az, hiszen lám, keresztyén képviselői is vannak. Én meg azt mondom: nemcsak keresztyénellenes, hanem emberellenes is – vagy fordítva: azért keresztyénellenes, mert egyenesen emberellenes. Ez akkor is így van, ha a társadalmi nemek mozgalmárai szívesen magukhoz ölelnék ebben a vonatkozásban a keresztyénséget is.

Nem rontanak neki azonnal a keresztyénségnek, hanem hívogatnak, gyertek át a mi térfelünkre, jól megleszünk itt, minket igazán nem lehet vallási türelmetlenséggel vádolni. Aztán az egyházi progresszivisták üdvözlik őket, mondván, a mi térfelünk is megfelel nektek. Ügyes összjáték. Holott a genderideológia és hasonlók terjedése beláthatatlan következményű mentális, kulturális, antropológiai, illetve civilizációs folyamat. Ezzel szemben sokkal határozottabban – ugyanakkor nem hiszterizálva – kell megszólalni.