– Húúú, Bogi néni! Ez tényleg nagyon klassz volt! – vágódott be Menyus a gyülekezeti terem ajtaján. – Vagyis hogy… Áldás, békesség! – kapott észbe a kisfiú.

– Istené a dicsőség! – válaszolt Bogi néni. – Mi volt a klassz, Menyuskám?

– Hát az iskola!

– De hiszen még csak egy napot jártatok! – csodálkozott a lelkésznő.

– Igeeen… – vonta meg a vállát Menyus. – De tudod, Kende úgy beparáztatott. És anyáék tényleg próbáltak biztatni, de én azért féltem egy kicsit.

– Nem is kicsit! – kotyogott bele Tilda is, aki közben megérkezett. – Inkább nagyon. Nem is akart első nap suliba menni.

– Mondjuk ez igaz – vallotta be Menyus –, de szerencsére anya bekísérhetett az osztályba. Segített kipakolni, meg minden. De amikor elment, azért sírtam egy kicsit. De csak egy kicsit, mert akkor Viola néni elővett egy nagy kosár almát. És tudod, hogy mennyire szeretem az almát!

– A retket jobban szereted – vágott közbe megint Tilda.

– Jobban – ismerte el Menyus. – De azt nem tudhatta Viola néni. Meg egyébként is… Hogy nézett volna ki, ha hoz nekünk az első tanítási napra egy kosár retket?

– Furán – ismerte el Tilda.

– Hát persze. De az almát mindenki szereti. Vagy majdnem mindenki! De nem is ez volt a lényeg, hanem hogy Viola néni megkérdezte, ki tudja megszámlálni, mennyi alma van a kosárban. És én meg tudtam! Huszonnyolc! Pont annyi, ahányan vagyunk!

– És csak te tudtad megszámolni egyedül? – kérdezte Bogi néni.

– Nem. Mindenki számolta! Kórusban. De mindegy is! Mert én százig is el tudok számolni. Szerintem én leszek a legjobb számoló az osztályban! Mert már a hetet meg a kilencet is össze tudom adni! És sok betűt is ismerek! Le tudom írni, hogy MENYUS meg ANYA, de még azt is, hogy NAGYI. Szóval remélem, hogy én leszek az egyik legjobb tanuló.

– Én nem remélem – kotyogott közbe Tilda. – Hanem biztos vagyok benne! Mert te olyan okos vagy, Menyus!

Menyus rámosolygott az unokatesójára, de azután megállás nélkül folytatta.

– És azt is remélem, hogy lesz egy csomó új barátom! Tudod, hogy nagyon szeretek barátkozni. Meg… azt is remélem, hogy sikerül jó gyereknek lennem. Hogy Viola néni ne csalódjon bennem.

– Én biztos vagyok benne! Mert a szeretet nemcsak mindent hisz, hanem mindent remél is. Úgyhogy bátran reménykedhetsz, hogy jó lesz az iskola – biztatta Bogi néni.

– Remélem is! Csak egy dolog zavar – vakarta meg a fejét Menyus. - A padok. Most még nem ültünk a padokban, hanem csak a játszószőnyegen beszélgettünk, meg lementünk az udvarra, ilyesmi. De szerintem hétfőtől már a padokban kell ülni. Meg ráadásul ott van a csengő! Viola néni azt mondta, hogy a csengő jelzi, mikor van szünet, mikor mehetünk ki az osztályból. Jaj, én nem tudom elképzelni, hogy egész nap a padban üljek! Meg hogy csengőszóra menjek ki pisilni.

Bogi néni elnevette magát.

– Biztos vagyok benne, hogy Viola néni kienged a vécére akkoris, ha nem szól a csengő. És szerintem az első időkben nem fogtok olyan sokat a padokban ülni. Egyébként meg tudod, hogyan folytatódik az Ige, amelyikről az előbb beszéltünk?

– Nem tudom.

– A szeretet mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr (1Kor 13,7). Úgy gondolom, hamar meg fogod szeretni az iskolát, és akkor sokkal könnyebb lesz eltűrni a kellemetlenségeket.

– Mint a pad meg a csengő?

– Igen – bólintott Bogi néni –, és van egy másik jó hírem. Nem is az enyém, hanem Pál apostolé, aki azt mondta, hogy a reménység nem szégyenít meg (Róm 5,5). Még az iskolában sem!