Kezdjük újra!

Előfizetek

Jom kippur. Az engesztelés napja. Az egyik legfontosabb zsidó ünnep idén lapunk megjelenésének hétvégéjére esik. Az egész napos böjt ideje ez, amikor vallásos zsidó még tisztességes bőrcipőt sem húz a lábára. Az újévet követő tíz bűnbánó nap után ekkor, tisri 10-én talál egymásra az Örökkévaló és a megtérő lélek. Mózes harmadik könyve a 16. fejezetben tanít az ünnepről, amikor hosszas előkészületek, áldozatok és a bűnbak pusztába űzése mellett az egyszerű gyolcsruhába öltözött főpap engesztelést szerzett az Úrnál Izráel fiainak minden bűnéért, no meg önmagáért, a papságért és a szent helyért. Csodálatos nap ez, keresztyén szemmel is. Nekünk sem árt feltennünk a kérdést az adventtől adventig tartó egyházi év ünneptelennek nevezett félévének közepén: mégis, milyen állapotban óhajtunk megállni a kegyelmes Isten színe előtt?

Talán az utolsó ember, aki hajlandó volt elhinni, hogy Isten haragja elől ő és népe csak bűnbánat és a megtérés vállalásával menekülhet meg, Ninive legendás, zsákruhában, hamuban ülve böjtölő királya volt, ahogy Jónás könyve beszámol róla. Ez a bölcs király nem volt annyira eltelve magától, mint a legtöbb nagy úr a történelemben, elismerte, hogy van felette nagyobb hatalom, így városa nem jutott Sodoma sorsára. Pedig Jónás, a próféta, aki minden törekvése ellenére mégiscsak a megtérés hírnöke és a szabadulás útegyengetője lett, mennyire szerette volna látni az égből hulló istennyilát, a pusztulást, a bűnfészek füstölgő, üszkös romjait! Nem is törte különösebben magát a város megmentése érdekében, visszhangozta inkább az ősi igazságot: a bűnt büntetni kell, a bűnös pedig bűnhődjék! Az Úr haragjának pörölycsapásait akarta látni, de nem lehetett része ebben. Isten egyszerűen „megbánta, hogy pusztulásba akarta dönteni őket, és nem tette meg” (Jón 3,10).

Ennyi. Ráadásul: a népével együtt nyilvánosan bűnbánatot gyakorló király – micsoda skandallum – egy idegen volt! A kérdés máig feszíti a minimális önkritikával rendelkező embert: megállhatok Isten előtt? Megszabadulhatok mindattól, ami terhel és távol tart az Úrtól? A bűnbánatra való készség az ember legalapvetőbb tulajdonsága kell(ene) hogy legyen, hisz a bűnt nem valamiféle sötét erő vagy kóbor démon okozza, hanem az ember, aki képtelen volt megmaradni az engedelmesség útján. Hitvallásunk egyértelművé teszi: „érdemünk szerint rászolgálunk Isten haragjára, igazságos büntetés alá esünk, sőt mindnyájunkat el is vetett volna Isten, ha a szabadító Krisztus vissza nem hoz minket.” (II. HH 8.) Bűn, büntetés, bűnbánat, megbocsátás... végtelen körforgásnak látszik, amíg Krisztus váltságművével Isten meg nem akasztja ezt.

Kedves Olvasó!

A teljes cikk elolvasásához előfizetéssel kell rendelkeznie! Kérjük tekintse meg ajánlatunkat!