Jom kippur. Az engesztelés napja. Az egyik legfontosabb zsidó ünnep idén lapunk megjelenésének hétvégéjére esik. Az egész napos böjt ideje ez, amikor vallásos zsidó még tisztességes bőrcipőt sem húz a lábára. Az újévet követő tíz bűnbánó nap után ekkor, tisri 10-én talál egymásra az Örökkévaló és a megtérő lélek. Mózes harmadik könyve a 16. fejezetben tanít az ünnepről, amikor hosszas előkészületek, áldozatok és a bűnbak pusztába űzése mellett az egyszerű gyolcsruhába öltözött főpap engesztelést szerzett az Úrnál Izráel fiainak minden bűnéért, no meg önmagáért, a papságért és a szent helyért. Csodálatos nap ez, keresztyén szemmel is. Nekünk sem árt feltennünk a kérdést az adventtől adventig tartó egyházi év ünneptelennek nevezett félévének közepén: mégis, milyen állapotban óhajtunk megállni a kegyelmes Isten színe előtt?

Talán az utolsó ember, aki hajlandó volt elhinni, hogy Isten haragja elől ő és népe csak bűnbánat és a megtérés vállalásával menekülhet meg, Ninive legendás, zsákruhában, hamuban ülve böjtölő királya volt, ahogy Jónás könyve beszámol róla. Ez a bölcs király nem volt annyira eltelve magától, mint a legtöbb nagy úr a történelemben, elismerte, hogy van felette nagyobb hatalom, így városa nem jutott Sodoma sorsára. Pedig Jónás, a próféta, aki minden törekvése ellenére mégiscsak a megtérés hírnöke és a szabadulás útegyengetője lett, mennyire szerette volna látni az égből hulló istennyilát, a pusztulást, a bűnfészek füstölgő, üszkös romjait! Nem is törte különösebben magát a város megmentése érdekében, visszhangozta inkább az ősi igazságot: a bűnt büntetni kell, a bűnös pedig bűnhődjék! Az Úr haragjának pörölycsapásait akarta látni, de nem lehetett része ebben. Isten egyszerűen „megbánta, hogy pusztulásba akarta dönteni őket, és nem tette meg” (Jón 3,10).

Ennyi. Ráadásul: a népével együtt nyilvánosan bűnbánatot gyakorló király – micsoda skandallum – egy idegen volt! A kérdés máig feszíti a minimális önkritikával rendelkező embert: megállhatok Isten előtt? Megszabadulhatok mindattól, ami terhel és távol tart az Úrtól? A bűnbánatra való készség az ember legalapvetőbb tulajdonsága kell(ene) hogy legyen, hisz a bűnt nem valamiféle sötét erő vagy kóbor démon okozza, hanem az ember, aki képtelen volt megmaradni az engedelmesség útján. Hitvallásunk egyértelművé teszi: „érdemünk szerint rászolgálunk Isten haragjára, igazságos büntetés alá esünk, sőt mindnyájunkat el is vetett volna Isten, ha a szabadító Krisztus vissza nem hoz minket.” (II. HH 8.) Bűn, büntetés, bűnbánat, megbocsátás... végtelen körforgásnak látszik, amíg Krisztus váltságművével Isten meg nem akasztja ezt.