Pál harmadik missziói útja során ismét Efezus vidékére érkezett. Járt már itt Apollós, Akvila és Priszcilla is, és az apostol tanítványokra talált a városban (ApCsel 19,1). Tanítványok! A pogányok lüktető metropoliszában, ahol az ókori világ hét csodájának egyikeként számontartott Artemisz-szentély áll! Aztán jött a meglepetés: néhányan megvallották, ők már megkeresztelkedtek „János keresztségével” (3), a Szentlélekről viszont még soha nem hallottak. Felkavaró kijelentés lehetett, különösen Pál számára, aki leveleiben hosszan tárgyalta a Lélek munkáját (lásd 1Kor 12–14).

Egyes magyarázók nem is tudnak mit kezdeni ezzel a mondattal, és úgy vélekednek: nyilván csak a történet leírójának drámai túlzása ez, elképzelhetetlen, hogy a Lélekről soha nem hallottak ezek az emberek! Mégsem biztos, hogy félre kell söpörni a bibliai megjegyzést, hisz Pál nyilván okkal tette fel nekik a kérdést: „Kaptatok Szentlelket, amikor hívővé lettetek?” (2) Fogalmunk sincs, mit tapasztalt az apostol, de az efezusi tanítványok közösségében vagy a szavak, vagy a tettek a Lélek hiányáról árulkodtak. Egyáltalán: keresztyén volt ez a Lelket nem ismerő tizenkét férfi? Egyes kutatók Keresztelő János rejtélyesen idekeveredett követőinek, egy különös szektának tartják ezt a csoportot; mások szerint keresztyének voltak ők, csak másmilyenek… Pál nem volt elégedett azzal, amit a városban talált. Kézrátételben részesítette a tizenkettőt, és megkeresztelkedtek Jézus nevére.

Ma sincs élet abban a gyülekezetben, ahol a Szentlélek munkája nem érezhető. Efezusban az apostol indulatára volt szükség, aki azt mondta: engedjétek, hogy kipótoljam hitetek hiányosságát! Mennyivel egyszerűbb lett volna rájuk csapni az ajtót: ti meritek tanítványnak nevezni magatokat? Ehhez persze olyan Krisztus-követőkre van szükség, akik engedik kipótolni azt, ami hiányos.