Az ember úgy él, mint a csónakban az evezős: háttal ül a célnak, úgy halad előre. Amit lát, az az út- és időszakasz, amelyet már megtett. Ez a Kierkegaard-tól származó metafora plasztikusan érzékelteti, hogy az ószövetségi (zsidó) időszemléletből kiinduló keresztyén ember szeme előtt sem a jövő van, hanem a múlt. De ha nem lát előre, honnan tudja, merre kell evezni? Ahogy a híres Cambridge–Oxford evezősversenyeken sokszor láttuk a tévében, a nyolc evezőssel szemben ül a csónak végén a kormányos, aki vezényli a legénységet, és irányban tartja a járművet. A keresztyén evezőssel szemben is ül valaki a csónakban – akinek az arcáról és szájáról le tudja olvasni az irányt; aki az evezőst a háta mögött levő cél felé vezeti. Hitünk szerint ő Jézus, akihez a 462. dicséretünkben így fohászkodunk: „Csak vezess, Uram, végig, és fogd kezem, / Míg boldogan a célhoz elérkezem.”

Ez a kép azt is jelenti, hogy múlt és jövő együtt határozza meg utunkat. A régi rómaiaknál ezt a kettősséget Janus isten jelképezte, akit a korabeli szobrokon a tarkóiknál összenőtt két szakállas férfifejjel ábrázoltak – az egyik arc öreg, a másik ifjú. Ketten együtt mindent látnak: vissza, a múltba, és előre, a jövőbe tekintve. Amikor a reformációról gondolkodunk, mi is ezt tesszük: visszatekintünk az elmúlt fél évezredre, de nem azért, hogy a múltba révedjünk, hanem hogy hitet, erőt, buzdító példát merítsünk elődeink életéből és munkásságából. Mert az ősök tetteinek emlékezete – más szóval öröksége – köti össze a ma élőket a már elhunytakkal, s – Kölcseyt idézve –: „e kötelék az egymásra következő nemzetségeket szellemi kapcsolatban tartja öszve. Firól fira száll a hagyomány...”

Amikor minden év októberének végén a reformáció kezdetére – Luther Márton legendás wittenbergi fellépésére és azt követő tetteire – emlékezünk és emlékeztetünk, akkor nem csupán egy régmúlt történelmi eseményt idézünk föl, hanem egy máig tartó és a jövőbe mutató „végtelen történet” részesévé is vál(hat)unk. Abban a meggyőződésben, hogy a reformáció is Janus-arcú: legfőbb üzenete a konzerváció és az innováció, vagyis a megőrzés és a megújulás, a múlt, a jelen és a jövő harmonikus egysége. A lelkünkben és elménkben élő múlt, a közös hitbeli és kulturális örökség körülöttünk látható és ható értékei is arra intenek, hogy a jelent csak a múltból lehet megérteni, és a jövőt csak a múlt alapjára felépíteni.