Vass Zoltán erdélyi lelkészcsaládba született 1954-ben. Bár a ’80-as években kijutott Nyugat-Európába, kisfia miatt hazatért Erdélybe, majd később újra elindult, immár Amerikába. Először New Yorkba, majd Hollywoodba, végül huszonkilenc évvel ezelőtt Torontóba került: a jövőre kilencvenöt éves magyar református gyülekezet lelkésze. Emellett a Magyar Diaszpóra Tanács elnökségi tagja. A tavaly felszentelt új református templomban beszélgetettünk vele.

Családi elvárás vagy saját döntés volt, hogy a református lelkész fia követi apja hivatását?

Nagyvárad közelében, Hegyközcsatár községben születtem. Kis mindenese voltam édesapámnak: harangot húztam, kiraktam a számokat. Nekem a templom az otthonom volt, abban nőttem fel, és bár tanulmányi eredményeim miatt szüleim gondolkoztak azon, hogy más pályát válasszak, végül mégis lelkész lettem én is. Ugyanakkor hangzatos elhívás vagy drámai megtérés nem volt része a döntésemnek, egyszerűen természetes volt, hogy az leszek. Beleszülettem Isten családjába, ott voltam gyermek, felé és hozzá tértem, sohasem másfelé, ebben nőttem fel és öregedtem meg. Születésem után nem sokkal édesapám a Bihar megyei Apátkeresztúrra került lelkésznek. Öt-hat éves koromig ott laktunk, onnan hívták meg Tenkére, amely egy kis fürdőváros volt, amíg vissza nem minősítették községnek, és tiszta magyar falu, amíg be nem költözött a környékbeli románság. Én már kétnyelvű iskolába és gimnáziumba jártam, onnan kerültem a kolozsvári teológiára. Nagyon szép időszak volt, remek tanárokkal.

Olyan alapokat kaptam ott, hogy amikor kikerültem Amerikába, a princetoni teológiára, a mindennapi beszédet nehezebb volt megtanulnom, mint a szakmai nyelvet, mert annyira jártasak voltunk a teológia minden területén, hogy mindenhez hozzá tudtam szólni, ha eleinte rossz angolsággal is. Kolozsváron a négy év elvégzése után profeszSzoraim arra buzdítottak, hogy tanulmányaimat folytassam a én szebeni szászoknál. 1979-ben végeztem a teológiát, 1982-ben szenteltek fel, először Nagyváradon voltam segédlelkész kilenc hónapig, utána kerültem Bélzerind községbe, egy Fehér-Körös menti zsákfaluba. A zárt faluközösségben nagyon szépen éltek az emberek; halottaikat maguk rendezték el, idegen beavatkozás nélkül. Csak három hónapig voltam ott, de nagyon szerettem őket. Majd nyolc évig következett Pusztaújlak (vagy Körösújlak, mindkét nevet használják), húsz kilométerre Nagyváradtól. Az is magyar falu volt és főleg reformátusok lakták, jó kis gyülekezet volt minden tekintetben.

Hogyan és mikor került Erdélyből Amerikába?

Amikor anyósom másodjára Amerikába ment férjhez, ismét útlevelet kértem, hogy kimehessek hozzá. Előtte már visszatértem az algériai (és nyugat-európai) utamról, ahol a húgomékat látogattam, a hatóságok elhihették, hogy nem akarok kint maradni, és a család is otthon maradt túszként. De ekkor is majdnem egy évig vártam, az akkori vonalas püspök nehezen szánta rá magát, hogy megadja a hozzájárulását.

Bukarestben, amikor a vízumot kértem, nagyon barátságosak voltak, egyből megadták. Mégis féltem, hogy a Securitate az utolsó percben is leszállíthat bármilyen repülőről bármilyen okkal, hiszen még Ceaușescu-világ volt. Még Frankfurtban is aggódtam, amikor a Tarom repülőről átszálltam a Lufthansára, hogy ezek nem fognak-e visszatartani, mert magyar lelkészként annyira azért mégsem voltam megbízható... Egyedül mentem anyósomat meglátogatni, korábban a feleségem is volt nála és ő is visszajött, tehát még a családunkban sem volt arról szó, hogy kimenekülnénk. Mégis, amikor felültem a Bukarestbe tartó repülőre Nagyváradon, édesapám azt mondta édesanyámnak: „Nem fog visszajönni.” Megérezte...

Milyen első benyomások érték, milyen feladatok várták Amerikában?

New Yorkban az első utam a 82. utcai református templomba vezetett, virágvasárnap már ott prédikáltam, majd társlelkészként ott szolgáltam majdnem két évig. Szép időszak volt. Közben a Princetoni Egyetemen tanultam, elvégeztem a mesterfokozatot, majd jelentkeztem a doktori programra, ahova fel is vettek, pár évet ott töltöttem, aztán itt, Torontóban folytattam, amikor idekerültem. A princetoni évek nagyon jó hatással voltak rám: megismertem az ottani tudós világot és egy kicsit belemélyedtem a teológiai tudományokba.

Miért lépett innen tovább?

New Yorkban az volt a megállapodás az idős lelkésszel, hogy ő nyugdíjba megy és én átveszem a gyülekezetet, de meggondolta magát, így én átmentem a 69-es utcai Első Református Templomba. Az ottani kollégával jó barátságban voltam, együtt jelentkeztünk a hároméves kórházilelkészi felkészítőre. Az ott szerzett tudás nagy segítségemre volt a lelkészi szolgálatban is, elsősorban a kapcsolatteremtés területén. A kórházi lelkész bemegy idegen, beteg emberekhez, kapcsolatot teremt velük, aztán ha egyik-másik meghal, azt bizony nem egyszerű feldolgozni.

Volt egy érdekes beszélgetésem az egyik gyűlésen: mellettem ült egy evangélikus lelkész, aki azt mondta, ő azért jött a képzésre, mert sosem tudta becsukni a parókia ajtaját, mindig zörgettek nála ezzel-azzal, miközben ő azt akarta, hogy délután öt órakor befejezze a munkát és bezárhassa irodája ajtaját. Elgondolkoztam ezen, és arra jutottam: én ezt pont nem akarom. Nekem mindig nyitva van az ajtóm, most is egyetlen telefonom van, és a mai napig is minden hívás ide jön be, engem mindig el tudnak érni. Van egy mondás: a lelkész egész héten láthatatlan, vasárnap meg érthetetlen – ezt el akartam kerülni, nagyon következetesen figyeltem arra, hogy mindig jelen legyek a gyülekezet életében. És mindig igazolódott, hogy ennek megvan a maga áldása.

New York után következett Hollywood, majd Torontó. Ide hogyan került?

A hollywoodi hívek örültek nekem, nem akartak elengedni a gyülekezetből, de közben megürült Torontó, Észak-Amerika legnagyobb magyar ajkú gyülekezete, ahol 120-150-en jártak templomba, ami óriási létszám a diaszpórában. Hollywoodban is 70-80 fő járt rendszeresen a felújított templomba, de a torontói különösen nagy és erős gyülekezet volt, egy hatalmas és gyönyörű templommal. 1993 decemberében jöttem el bemutatkozni. A szombat esti, telt házas disznótoros vacsorán beszédet mondtam és másnap prédikáltam is. Utána meghívtak, hogy 1994 februárjában mutatkozzak be a gyülekezetnek hivatalosan is, akkor jött a választás. Erre a helyre tizenhatan jelentkeztek annak idején, úgy emlékszem. Ezt a számot aztán háromra redukálták, egyikük ki is lépett még a megméretés előtt. Mert nálunk, protestánsoknál mindig verseny van...

Huszonkilenc évvel ezelőtt Torontóban végül önt választották. Milyennek látja ezt a hosszú időszakot?

Igen, jövőre harminc éve, hogy itt vagyok, és minden nagyobb konfliktus nélkül, amit én jó dolognak tartok, bár persze azért voltak nézeteltérések, de átvészelhető volt mindegyik. Ahogy idejöttem, elkezdtem erőteljesen munkálkodni: volt ifjúsági csoport, vasárnapi iskolától kezdve mindenféle zenei és egyéb rendezvények.

Ez konzervatívabb gyülekezet: amikor példaként említettem nekik, hogy Hollywoodban Szörényi Évával, Szeleczki Zitával és más színészóriásokkal együttműködve műsorokat szerveztem az ottani templomban, azt mondták, itt nem kell, az ilyesminek a Magyar Házban a helye. Vagyis nem nagyon akartak a kultúra fele nyitni, de aztán persze megtettük, és megfordultak nálunk is neves művészek, színészek, zenészek. És tartottunk modern, sőt még rockzenés karácsonyi istentiszteletet is. Fiatalabb voltam, és mindenféle újdonsággal előrukkoltam.

Az év végén a női kör kérte, hogy csökkentsük a rendezvények számát, de nem hagytam, keményen hajtottunk évről évre. 2004-ben megünnepeltük a 75. évfordulónkat, szép helyszínt béreltünk ki, Tőkés László püspök volt a meghívottunk, Varga Miklós énekelt. De minden kerek évfordulón megemlékeztünk a megalakulásunkról a Magyar Házban. 1929. február első vasárnapján szentelték fel Torontóban az első templomunkat, amelynek jövőre lesz a 95. évfordulója, én pedig hetvenéves leszek, és lassan nyugdíjba készülök.

Mielőtt a jövőről beszélgetünk, hadd kérdezzem meg: mikor csatlakozott önhöz a családja Erdélyből?

A családdal szoros kapcsolatot tartottam, 1990 márciusában jöttek utánam New Yorkba, ahol anyósom is élt. Gergely fiunk 1982 decemberében született, tehát ötéves volt, amikor eljöttem, így pár évünk kimaradt. 1993 szeptemberében Los Angelesben született a leánykánk, Viktória.

Mihez kezdett kint a felesége?

Jozefina sokáig a gyerekeket nevelte, de amikor Torontóba kerültünk, egy Montessori-iskolában kezdett dolgozni adminisztrátorként húsz évig, egy másik helyen tíz évig. Már nyugdíjas, de nem sokáig fog pihenni, mert ősszel elindítjuk a Kodály-módszeres zeneiskolát, amelynek ő az igazgatója. Iskola utáni programként működik majd, a Royal Konzervatóriumban oktató tanárokkal fognak együtt dolgozni, és jön egy ösztöndíjas a Kőrösi Csoma Sándor Program keretében, aki Pekingben nyolc évig ezt a módszert tanította. Én ezt fel akarom építeni, mielőtt még nyugdíjba megyek; jól működő iskolát szeretnék átadni az utódomnak.