Amikor elköszöntek Jézustól, még tiszta volt az ég. Péter eloldotta a csónakot. A himbálózó nyugalomban úrrá lett rajtuk a kényelmetlen érzés, hogy Jézus már nincs közöttük. Nagyon kötődtek hozzá, szerették őt. Jézus tekintete, kisugárzása az első pillanattól megragadta őket. Bíztak benne, hallgattak rá, hát beültek a csónakba. Jézus pedig búcsút vett tőlük.

Ahogy a csónak haladt a forróságban, a szél egyre csak erősödött. A távolban, az ég alján valami kivehetetlen formájú, sötét felleg közeledett. Reménykedtek, hogy elkerüli őket. Biztatták magukat: „Jézus mondta, hogy induljunk el. Mi jó tanítványok vagyunk, hallgattunk rá, csónakba szálltunk és elindultunk. Jézus tudja, mit csinál.” A szél mégis tovább erősödött. Az ég beborult felettük.

A tomboló vihar kellős közepén találták magukat egy röpke pillanat alatt. Mintha csak kimaradt volna az idő, olyan gyorsan telt. A csónakot próbálták megerősíteni, a köteleket meghúzták. Magukat a csónak falához tapasztották, hogy a hullámok el ne sodorják őket. Küzdöttek, minden erejükkel a vizet merítették a lábuk alól, néhány perc múlva mégis a bokájukig ért.

Ekkor látták meg őt a vízen. Nem hittek a szemüknek. Ember, kísértet, angyal, vagy csak a szemük káprázik? De egyre csak közeledett. Nem a szemük káprázik, tényleg van ott valaki, és feléjük tart.

Cikáztak körülöttük a villámok, most a szemüket mégsem tudták levenni a közeledő alakról, ekkor hallották az ismerős hangot: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!" A tanítványok hallgattak, a vihar is csak tombolt tovább megállíthatatlanul. Őket mégsem ez foglalkoztatta már. Nem lehet, ő nem lehet ott a vihar közepén – vívódtak a lelkükben. Péter ekkor valami megmagyarázhatatlan bizalmat érzett. Jézus, a Mester szól hozzá. Ismerős hang, szeretetteljes, befogadó hang: s Bízzatok!”

„Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy odamenjek hozzád a vízen!” Amint Péter kimondta ezeket a szavakat, már érkezett is a válasz. „Jöjj!” És Péter nagy levegőt vett. Teljes természetességgel megragadta a hajó oldalát és elindult. A villámokról tudomást sem vett. Kinyújtotta a lábát a csónakból. A himbálózás, a hullámok zaja sem foglalkoztatta már. Átmászott a csónak falán, kissé esetlenül rányomta a lábát a hullámzó tengerre. Majd a másik lábát is a habokba nyomta, mintha csak a földre lépne. És elindult, egyik lábát tette a másik után. Jézus felé lépegetett a tengeren.

Aztán a pillanat, a megingás. Nagy villámlás, fejét elkapva Jézusról észrevette, hogy egyébként épp a viharos tengeren áll. Hogy nem tűnt fel ez eddig? A hideg is átfutott a hátán, már a tenger is elnyelte őt, bár egészen addig a vízen járt. Valójában csak egy pillanat volt, mintha csak vízbe ugrott volna. Mire feleszmélt, már a parton volt. „Kicsinyhitű, miért kételkedtél?”