A díjátadón apósa, Ritoók Zsigmond Széchenyi-díjas klasszika-filológus mintegy harminc évvel ezelőtt írt leveléből olvasott fel egy részletet. Miért olyan nagy jelentőségű ez az idézet?

Zsiga bácsi, aki nemzedékek hosszú sorának tanította meg a kultúra szeretetét, nagy hatással volt az életemre. Különösen a hite, csendes krisztusi szeretete. Édesapám fiatalon halt meg, a levél keletkezése előtt három évvel. Az apósomra mint pótapámra tekintettem, aki a rá jellemző szelídséggel és finomsággal, a másik életébe be nem avatkozva, mindig észrevette és mentette a nehéz helyzeteket, és pontosan tudta, mikor kell az atyai útmutatás. Néha nem tett mást, csak megosztotta gondolatait. 1995-ben, a levél születésének évében a feleségemmel súlyos válsághelyzetet éltünk át.

Ezért kaptam a bátorítást, hogy mindaz, ami a jelenben szinte elviselhetetlennek látszik, később értelmet nyerhet, és nem a problémáé a végső szó. Két idézettel biztatott, amely máig kihat az életemre. Az egyik John Milton A küzdő Sámson című drámájából vett néhány mondat, a kórus záró gondolatait tartalmazza: „Jó így, bár sokszor kétkedünk abban, mit titkos rendelés, fő bölcsesség kirótt nekünk, s későre ért meg csak az ész. Arcát gyakran elrejti Ő, de hirtelen fölfénylik, lássa hű bajnoka bizonyságát dicső hatalmának.” A másik József története Mózes első könyvéből, amikor végül – Isten tervei alapján – minden a helyére kerül: „Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt…” Az életünk Isten kezében van, aki vezet bennünket. Nem mindig akarunk arra menni, amerre ő mondja, és sokszor utólag jövünk rá, hogy már ott, a mélyponton vezetett bennünket.

Többször utalt 1995-re mint élete fordulópontjára. Mi az oka?

A Baár–Madas Református Gimnázium vallástanáraként többedmagammal egyik napról a másikra utcára kerültem. Töprengtem és őrlődtem, mert attól tartottam, valószínűleg vége a lelkészi pályámnak. Melyik gyülekezet fog engem vállalni ezek után? Váratlanul felhívott Dizseri Tamás, és elmondta, hogy a Bethesda-kórház lelkészt keres. Jól ismertem Tamást, hiszen a Baár–Madasban ő indította el a diakóniafakultációt, és a diákokkal a Bethesdába jártunk gyakorlatra. Hívása a fuldoklónak dobott mentőöv volt. Új korszak, máig tartó izgalmas munka kezdődött el, és ez mindent megért. Ebben a kritikus időszakban a kórházi körülmények között út nyílt a számomra az isteni gondviselésben: az orvosi egyetemen és a korábbi lelkészi szolgálatomban szerzett tapasztalataimat együtt tudtam kamatoztatni. Valóra vált mindaz, amit Zsiga bácsi buzdításként mondott.

Hogyan lesz valaki orvostanhallgatóból lelkész?

Prózai a történetem. Első generációs értelmiségi vagyok a családomban. Szerettek a szüleim, mindent megadtak nekem, amit csak tudtak. Édesapám orvosnak készült, Budapesten járt református gimnáziumba, a mai Lónyay utcába. De nem fejezte be a középiskolát, mert a szülei nem tudták anyagilag támogatni, és a rendszer sem tartotta politikailag megbízhatónak. Édesanyám könyvelőként dolgozott, és közgazdaságtant próbált tanulni a munka mellett. Még emlékszem, kisgyerekkoromban anyukámmal az esti tagozat óráin ültem a mai Corvinus-egyetem épületének nagy előadójában, és a vásárcsarnokban vásárolt finom puszedlit eszegettem, ő pedig tanult. Felvettek az erős, versenyszellemű István-gimnáziumba. Onnan kiváló továbbtanulási lehetőség kínálkozott a mérnöki, a jogászi és az orvosi pályára. Tanáraim nem értékelték nagyra képességeimet, ezért megsértődtem és elhatároztam: bebizonyítom, hogy belőlem is lesz valaki. Látva az elért eredményeimet, a pedagógusok arra biztattak, hogy az orvosira jelentkezzem. Akkor még nem tudtam, mit is jelent majd ez, hiszen a családunkban ismeretlen volt az orvoslás, amely kőkemény természettudomány. Rólam az egyetemen kiderült, humán beállítottságú vagyok. Miközben az élet értelmén és nagy kérdésein töprengtem, a csoporttársaim sebesen húztak el mellettem. Megtérésélményt éltem át, és pontosan huszonhatszor néztem meg Franco Zeffirelli Napfivér, holdnővér című filmjét Assisi Szent Ferenc életéről. Szerzetes akartam lenni, de rájöttem, hogy református szerzetes nem létezik. A Kálvin téri gyülekezetben az ifi oszlopos tagja lettem. A feleségemet, Ritoók Juditot is ott ismertem meg, együtt konfirmáltunk. Végül eldöntöttem, hogy befejezem a nyűglődést az orvosin, és a hit kérdéseivel kezdek foglalkozni, úgyhogy jelentkeztem a teológiára.

Ott megtalálta a helyét?

Nem azonnal, hiszen itt is gyökértelen voltam. Csupa lelkészgyerek vett körül, akik otthonosan mozogtak a pályán, előre látták a kijelölt utat. Ráadásul olyan tantárgyakkal is meg kellett birkóznom, mint a héber vagy az ógörög. Nehéz volt szétválasztanom és megértenem, hogy a képzés során mit is akarok elérni. Inkább a filológia vagy inkább a teológia irányába induljak? A rendszeres teológiával, etikával a tudományos életre kapunk képzést, vagy a gyakorlati lelkészség irányába, amikor elsajátítjuk a temetési, keresztelési szertartásokat, az istentiszteletek rendjét? Vagy mélyüljek el a gyülekezetvezetésben, amelyhez hozzátartozik a könyvelés, számlák intézése? Egy ideig nem láttam, hogyan távozom majd a kimeneti oldalon. Tudományos irányba fordultam, Skóciában a középkori latin nyelvvel akartam foglalkozni. Megint közbeszólt a Gondviselés, és egy megüresedett kiskunhalasi segédlelkészi állásba helyeztek. Az a gyakorlati év kifejezetten jót tett nekem. A jól felépített, népes gyülekezetben megismertem Nagy István és Mikesi Károly lelkipásztorokat. Felnéztem rájuk.