Két csúcs között

A lelkésznő a templom előtt állva integet, amikor behajtunk a tágas udvarra. A közel százéves templomhoz fel kell sétálnunk a dombra, azaz a hegy lábára. Homlokzata és formája igen tetszetős, ajtajával szemben a Pécs-kő bazaltcsúcsa magasodik, hátánál a parókia udvara egészen a Meszes-tetőig nyúlik. Az ötezer-ötszáz négyzetméternyi területet Németh Judit és férje gondozza, mint ahogy vidéki lelkészeknek általában, sokat van kezében fűnyíró. Ehhez a földhöz vásároltak még hatszáz négyzetmétert a tervezett gyülekezeti ház részére a Dunamelléki Református Egyházkerület segítségével.

Ahogy a lelkipásztortól megtudjuk, építkezésre azért van szükség, mert a templom befűthetetlenül magas – megtörtént, hogy mínusz hat fokban tartott istentiszteletet –, szeretnének egy viszonylag nagy termet, ahová téli időszakban „átköltözhetnek”. A parókia Kádár-kocka épülete kevés a lelkészlakásnak és a programoknak is. A gyülekezet régóta szenved helyhiánytól; a lelkésznő 1988 óta él Salgótarjánban. – Az első időszakban az irodánkban tartottuk a hittanórákat. Azt kinőve beköltöztünk a nappalinkba. A parókia két szobából állt, nem sok hely maradt a három gyermeknek. Amikor kirepültek, beépítettük a tetőteret, és a földszinti két szobát összenyitottuk gyülekezeti teremnek. A tervezett épület lehetőséget adna a párhuzamos alkalmakra, amelyek a közösség fejlődését is szolgálnák. Bogárdi Szabó István püspök szórványközpontot szeretett volna létrehozni, de mivel a városi gyülekezet mellett nem jut elég időm látogatni a távolban élő családokat, egy másik szolgálattevő reményében lelkészlakásnak is helyet adna az épület – magyarázza.

Beköltöző reformátusok

A szórványnál is van szórványabb. Jó példa erre a salgótarjáni gyülekezet és a körzetébe tartozó harmincöt település, ahol laknak reformátusok. Nógrád megyében 2011-ben a népesség 56 százaléka vallotta magát katolikusnak, 3,9 százaléka evangélikusnak, 2,1 százaléka pedig reformátusnak. Judit harmincnégy éve végez szórványszolgálatot. A salgótarjáni gyülekezet névjegyzékében száznyolcvanegy fő szerepel. A városban csupán betelepült reformátusok élnek, az ország számtalan pontjáról, Kisvárdáról, Tarpáról, Császártöltésről érkeztek ide. Nógrád megyében három református gyülekezet van, a balassagyarmati, a diósjenői és a salgótarjáni. Ezek gondozzák a megye reformátusait. Kérdésünkre, hogy milyen élete van a szórványszolgálatban tevékenykedő lelkipásztornak, így válaszol: – A szolgálat szépsége és nehézsége ugyanaz: kevesen vannak. Pozitívuma, hogy ismerem a gyülekezetemet. A szórványterületen nincs semmilyen közösségi terünk, az alkalmakat otthonokban tartjuk. Ez családias légkört von magával, előfordult, hogy az istentisztelet beszélgetésbe ment át. Ha egy fővel többen vagyunk, úgy érezzük: „hú, de megszaporodtunk” – mondja viccesen, majd hozzáteszi: – Egy karácsonykor Magyargécen majd’ tizenhatan úrvacsoráztunk egy szobában, felemelő volt.

Bárány után járni

A szórványban nem gyülekezetekről, inkább családokról vagy hat-hét emberről beszélhetünk településenként. A lelkésznő egy idős presbiterével látogatja őket. – Elődöm, Végh Tamás úgy számolta, több mint ezer kilométert autózott, ha minden szórványát meglátogatta. Salgótarjánhoz ötvenöt falu tartozik, de ezek közül harmincötben él református. – Sokszor meglepődöm azon, hogy olyan településről is felkérnek temetési szolgálatra, ahol nem tudtam reformátusról. Érdekes a szórványvilág, sokukkal csupán temetéskor és keresztelőkor találkozom – réved el Judit. Hozzáteszi, ha a család számára fontos, hogy református kötődése megmaradjon, akkor felkeresik őt. Megesett, hogy egy família öt gyermekéhez járt ki konfirmációi előkészítőt tartani. Négy esztendőn át minden héten megjelent az otthonukban. Viszonylag rendszeresen járnak hat-hét helyre házi bibliaórát vagy istentiszteletet tartani, de van, ahova csupán nagy ünnepekkor jutnak el, ez változó. A lelkésznő nem lát és érez különbséget a szórványközösségek és a gyülekezet lelkületében, úgy tapasztalja: városi közösség is lehet családias. – Az már érdekes kérdés, hogy mennyire nyitottak a szórványban. Előfordul, hogy egy faluban senkit sem találunk, aki egy istentisztelet erejéig befogadna bennünket, máshol viszont szeretettel látnak számukra idegeneket is. Szalmatercsen iskolában tartottuk az istentiszteletet, de elfogytak a reformátusok, beköltöztek a városba, eltemettük őket. – A lelkésznő azzal folytatja, amíg nem volt iskolai hitoktatás, addig könnyebben jutott el ezekhez a családokhoz. – Gondozó egyházközség megalakulására lenne szükség, az egyházkerület által finanszírozott lelkészi állással. Mivel az anyagyülekezet is számtalan feladatot ad, nincs idő egyesével felkeresni a szórványreformátusokat. Sok helyen hosszú éveken keresztül jártam hittanórát tartani, de ma már nem marad arra idő, hogy ezért, mint korábban, huszonöt kilométert utazzak egy irányba – fűzi hozzá.

Érdemes-e egy reformátusért huszonöt kilométert megtenni?

Fenti kérdésünkre lendületesen azt válaszolja: – Még többet is kell menni érte! Hogyne lenne érdemes? A hitoktatónk éveken keresztül egyedül járt ifjúsági bibliaórára. Őérte minden héten megtartottam az alkalmat. Egy emberért. Nem volt fölösleges idő, hitoktató lett belőle. Azt énekeljük: „Egy lélekért se érjen vádja téged, Hogy temiattad nem látta meg őt”. Az egy nem kevés, hanem sok. Megtérésnél az ember egész világa megváltozik. Jézus az elveszett bárányért otthagyta a kilencvenkilencet. Az egyházban nincs mennyiségi kérdés – emeli ki, emellett azt is megjegyzi a lelkésznő, hogyha mindig csak egy-két ember között szolgálna, és nem lenne a salgótarjáni aktív közösség, akkor jobban meggyötörné a helyzet, de ő nem szokta feladni. – A Baglyaskő Idősek Otthonában volt idő, amikor hirtelen halt meg az istentiszteletet látogató három-négy idős testvérünk. Tíz órakor leültem a kápolnában és vártam. Senki sem jött, ezért egy másik alkalomra kezdtem el készülni. Ezután szokásomhoz híven meglátogattam a mozgásképteleneket és reméltem, hogy megfordul a helyzet. Gyülekezeti tagjaink közül többen beköltöztek az intézménybe, és elhozták szobatársaikat, benti barátaikat az istentiszteletre. Nem szabad feladni, az Úristen gondoskodik újabb lelkekről. Ha emberi számítás szerint tekintenék előre, azt mondanám, el fog fogyni a salgótarjáni reformátusság, nincs utánpótlás. A „leült” iparvárosból elmennek a fiatalok, másutt alapítanak családot, egykori hittanosaim közül alig élnek Salgótarjánban, nem látják itt a jövőjüket. Ez az emberi számításom, de van egy másik is: az isteni. Gyülekezeti lelkészségem huszadik évében kinyitottam a halotti anyakönyvet, és összeszámoltam, hány temetést végeztem. Ez idő alatt két gyülekezetet temettem el, több mint négyszáz embert, miközben kétszáz körül szoktunk lenni a választói névjegyzékben. És vagyunk, most is ugyanannyian – magyarázza.