Könnyen felpaprikázza magát az ember, amikor éjfélkor azzal szembesül: másnap otthonától messze, fűtetlen lakásban kell várnia, hogy reggel hét és este hét között megérkezzen a bútorszállító futár, az, aki véletlenül sem a célállomásig, csupán az első zárható ajtóig hozza a megrendelt árut. Nincs ki ellen lázadni, nincs kivel vitatkozni: azt kódolták a rendszerbe, hogy ha este értesítést kapunk, a megjelölt időben rendelkezésre kell állnunk. Vitának, panasznak helye nincs – ha van is, nem kockáztatjuk meg, hogy éljünk vele, miután kisebb vagyont költöttünk néhány, kétes minőségben leszabott furnérlapra. Marad a hajnali utazás és az egész napos várakozás.

Banális, hétköznapi helyzet ez: várni kell a futárt. Alkalmazkodunk a világhoz, miközben fázunk, álmosak vagyunk, máshol szeretnénk lenni. Bármely nap tucatszor átélhetünk ilyesmit – és tesszük is, ha nem szívesen vállaljuk is ezeket az érzéseket. Túlbeszélt igazság az, hogy sokat panaszkodunk. Mind tudjuk, mennyivel gazdagabb az élet, ha zsörtölődés helyett a hálát gyakoroljuk, ha a bosszúság ellenében a derű uralkodik napjainkon, ha Isten ajándékait látjuk a feladatokban, például ha a fenti helyzetet jó életünk bizonyítékaként fogadjuk el, ha egyszer a legnagyobb gondunk éppen az, hogy várjuk az új bútorainkat. Aztán rendszerint megtapasztalhatjuk, az elméleti tudás, a józanság hangja hogyan szorul háttérbe a bennünk felzúgó háborgás miatt.