Sok évvel ezelőttről maradt bennem egy reklámjelenet. Akkor sem tudtam, mit reklámoz, ma sem, mert leragadtam a kis jelenetnél: egy tagbaszakadt, lezser öltözékű férfi és egy nyolc-tíz éves kisfiú ült egy padon. A férfi kérdezett valamit (a kérdésre sem emlékszem), s a kisfiú lazán és elutasító hangon visszakérdezett: „Közöd?” Azóta is sokszor eszembe jut, amikor úgy zsigerből segítenék, megszólítanék, kérdeznék. Van hozzá közöm? Nem kapnék esetleg hasonló választ? „Nem jó az embernek egyedül.” Sóvárgunk arra, hogy közünk legyen valakihez, az embereknek hozzánk.

A közösségi felületeken mindenki megosztja önmagát, miközben egyre többen magányosak, a kapcsolataink egyre felszínesebbek. Ezek az internetes felületek csak virtuális, azaz nem valóságos közösséget jelentenek! A valóságban egyre elszigeteltebbek vagyunk. Ennek meglátásom szerint az az oka, hogy a közösségvállalás másokkal, ennek gyakorlása fárasztó, és sebezhetővé tesz. Pedig minden krízis megmutatja, mennyire szükségünk van együttérzésre, nem gyűlöletből, hanem féltő szeretetből fakadó, védett közegben kimondott kritikára, helyreigazításra, összetartásra. Egymással való kapcsolatra vagyunk teremtve, ezt azonban megrontja a bűn, éppen ezért drága ajándéka a megváltottaknak a gyülekezet, a meghitt testvéri, lelki közösség lehetősége. „Ha azt mondjuk, közösségünk van vele, és a sötétségben járunk, akkor hazudunk, és nem cselekedjük az igazságot. Ha pedig világosságban járunk, ahogyan ő maga a világosságban van, akkor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől” (1Jn 1,6–7).