Hol gyökerezik a zene szeretete az életében?

Gyermekkoromban anyukám sokat énekelt. Később az egyik általános iskolai tanárom motivált, és technikai tanácsokat adott édesanyámnak, hogyan lehetne képezni a hangomat. Már gyerekként írtam kis versikéket, amelyeket édesanyám összegyűjtött, és bátorított az alkotásra. Volt olyan időszak, amikor mindez eltűnt az életemből, de tizenhat éves koromban egy balesetben meghalt a legjobb barátnőm. Ez mélyen érintett. A gyász közepette megszületett bennem egy dal: szöveggel, dallammal együtt. Így dolgoztam fel az elvesztését. Azóta amikor mély érzelmeket élek meg, egyszerűen megszületnek bennem a dalok. Volt olyan, hogy éjszaka, álmomban hallottam a dallamot és annak szövegét. Ahogy felkeltem, már egészben megvolt a dal. Nálam így kelnek életre: egyben.

Nagycsaládban, különleges környezetben nevelkedett. Milyen útravalót jelentett ez az életben?

A Debreceni Református Kollégium Gimnáziumának a nagy, zárt udvarrendszerében nőttem fel. Édesapám a fiúkollégium, később a gimnázium igazgatója volt. Két öcsém és öt húgom van. Nagy gyereksereggel, más, szintén szolgálati lakásban élő családok gyermekeivel nőttünk ott fel. Ez a mi gyermeki szemünkben olyan volt, mint egy vár. Mesés fantáziavilágnak láttuk, amiben ott éltünk: mint egy király mezítlábas gyerekei. Az akkori kis verseim ott születtek: bóklásztam az udvarban vagy fára másztam, és jöttek a gondolatok. A saját magunknak alkotott környezet volt az, amelyben megszületett ez a fajta kreativitás.

Melyek voltak az élete nagy fordulópontjai?

Az első az volt, amikor tizenhat évesen elment a legjobb barátnőm. Ezt fiatalon rendkívül nehezen tudtam feldolgozni: mély lelki fordulópontként éltem meg. A barátnőm kifejezetten életigenlő lány volt, én pedig egészen addig gátlásos voltam. Akkor úgy éreztem, mintha átvenném tőle a stafétabotot. Azt gondoltam, nem veszhet el az élethez való hozzáállása, ezt a mai napig éltetem magamban. Ő példa volt nekem az élet szeretetére. A következő fordulópontot fiatal felnőttként éltem meg. A teológiai gyakorlati évemben iskolás gyerekektől elkaptam a tbc-t. Másfél éves nagyon nehéz, elzárt kezeléssorozatot kaptam emiatt. Eközben rengeteget változtam. Olyan dolgokat láttam és éltem át, amelyek keményebb kérdéseket vetettek fel, mint amelyekre amúgy abban az életkorban kerestem a választ. Egészen más irányt vett az életem: nem tudtam ott dolgozni, ahol egy lelkészi pályát folytatni kellett volna. Orvosilag nem engedték, hogy távolabb költözzek a nagyvárostól, amíg kezeltek. Amikor meggyógyultam, akkor viszont Kárpátaljára mentem, teljesen új környezetben, egy gyerekotthonban voltam önkéntes. Ez az időszak nagyban alakította a gondolkodásmódomat, a látásmódomat.

Hogyan fejezi ki a kreativitásában a hitét?

Én Istent teremtő, alkotó, kreatív elmeként tudom megragadni. Ebből születünk mindannyian. Nagyon szeretem magát az embert, aki az Isten által teremtett eredeti állapotában csodálatos, de kifejezetten csúnya és gonosz is tud lenni. Érdekes az embernek ez a kettőssége, engem lenyűgöz. Az élettörténetekben, a személyiségekben, az emberek sokszínűségében kreativitást látok. Az önértékelésemhez is sokat hozzátett az, amikor rájöttem, hogy én, aki ennek a kreatív teremtésnek vagyok az alkotása, a sok furcsaságommal együtt is jó és értékes vagyok. Ez szorosan összefügg a hitemmel. Maga az alkotás folyamata számomra - a legnagyobb tisztelettel — Istentől kapott tulajdonság megnyilvánulása. Bennünk van a ,továbbalkotás" képessége. Csodálatosnak látom, hogy a szépnek ugyan nincs haszna, ,csak" a lelket emeli fel, mégis annyira szükségünk van rá, mint a levegőre. Számomra mindez a hit: űt, folyamat, kapcsolódás.