Az evangéliumokban két helyen is olvashatunk Jézus mennybemeneteléről: Márknál és Lukácsnál. Márk a következőket írja:

„Az Úr Jézus pedig miután ezeket mondta nekik, felemeltetett a mennybe, és az Isten jobbjára ült” (Mk 16,19). Lukács evangéliumában ezt olvassuk: „Ezután kivitte őket Betániáig, felemelte a kezét, és megáldotta őket. És miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük, és felvitetett a mennybe” (Lk 24,50–51).

Láthatjuk, hogy míg Márk evangélista arra helyezi a hangsúlyt, hogy Jézus mennybemenetele után közbenjár érettünk az Atya jobbján, addig Lukács pedig arra, hogy Krisztus áldásra emelt kézzel emeltetett a mennybe. Ez azért is rendkívül érdekes, mert a Bibliaolvasó kalauznak a mennybemenetel ünnepére ajánlott külön igerészében, Az apostolok cselekedeteiről szóló könyvben – amelyet szintén Lukács evangélistának tulajdonítunk – már nem olvashatjuk azt, hogy Jézus mennybemenetele előtt megáldotta volna a tanítványokat, hanem csak azt, hogy: „Miután ezt mondta, szemük láttára felemeltetett, és felhő takarta el őt a szemük elől” (ApCsel 1,9). Itt már a misszió, az evangélium terjesztése válik hangsúlyossá, amellyel kapcsolatban az Úr ígéri a tanítványoknak a Szentlélek eljövetelét (vö. ApCsel 1,8). Ezért is nem meglepő, amikor a tanítványokhoz két fehér ruhás férfi a következő kérdést intézi: „Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve?” (ApCsel 1,11).

Azaz mintha azt akarnák mondani, hogy ne tétlenkedjetek, ne azzal foglalkozzatok, hogy a Mesteretek felment a mennybe, hanem menjetek szerte a világba hirdetni az evangéliumot, gyógyítani, erősíteni, mert ez a ti feladatotok és küldetésetek. A mindenkori egyháznak és a benne élő híveknek sem lehet más feladata ebben a világban, mint hirdetni az evangéliumot minden teremtménynek (vö. Mk 16,15).