A Pest vármegyei Gyömrőn született. Református hitben, a protestáns etika szellemében nevelkedett. A család mellett kiknek köszöni e neveltetést?

Igen, elsődlegesen minden a családban dől el, ezért drága emlékű szüleimet, nagy- és keresztszüleimet illeti magasztalás. Iránymutatók voltak, a nevelés és neveltetés pallérozói. Óvó szeretettel figyelték rezdüléseimet. Ma is hálatelt szívvel mondhatom: „Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem.” Ezt még konfirmációm idején nagymamámtól kaptam – és Szilháti Sándor lelkipásztoromtól, kinek Vigasztaló szó című kötete máig vezérel. Hegyi Füstös István szárnyaló homíliás tanulmányai szintén lelkembe égtek. És hosszan sorolhatnám a neveket. Pályafutását Budapesten kezdte az 1970-es évek elején, vegyipari gépészmérnökként, mérnöktanárként.

A pártállamban milyen nehézségekbe ütközött a hivatásgyakorlás a hívő ember életében?

A Petrik Lajos Vegyipari Technikumban a természettudományi ismeretek széles skáláját kaptam. S még a középiskolai időmben más csatornán lelkendező gyönyörűséggel ismerkedtem nagy kutatók, tudósok istenhitével. Ekkor legfogékonyabb az ifjú, telve „szabad vegyértékkel”. Értékrend – erkölcs – magatartás – közösségi élet: önmagába visszatérő körként volt jelen a mindennapjaimban. Így semmi atrocitás nem érhetett a pártállam idején: kellően felvértezetten szemléltem az ideológiai, társadalmi eseményeket. Az államvizsgámon megkaptam a kérdést: „Hogyan alakul a hit és az egyháznak jövőbeli sorsa?” Válaszoltam: „Ha két ember marad a Földön, egyikük istenfélő lesz.” Senki sem mondta, hogy e hívő bizonyosság gőgös, vakmerő volna…