Nehezen nyílik a nehéz kőrisfa ajtó. Kellemes hűvös fogad odabent. Nem kapcsolom fel a villanyégőket. Ilyenkor, a templomi egyedüllétben elég az ablakokon beszökő természetes fény. Meghittebb is így.

Lépteim nyomán itt-ott nyikorog a néhány éves deszkapadló. Helyezkedik új otthonában. Ilyenkor, hét közben van lehetőség egy kicsit körülnézni, rendezgetni. Kiegyenesíteni az úrasztalát, megvizsgálni egy kisebb javításra szoruló padot, összeseperni néhány elhullott bogarat, felfrissíteni az iratterjesztési asztalka kínálatát. Ez a hétköznapi templom. Ahogy csak kevesen ismerjük. Ilyenkor is szól. Van üzenete. Szakrális töltete. Csendes, méltóságteljes, otthonos. Szent hely, ahol jólesik a figyelmes rendezgetés, rendcsinálás után letelepedni, megpihenni egy kis időre. Elgondolkodni, szemlélődni, imádkozni.

Többek említették az évek során, hogy istentiszteletre ugyan nem járnak, de érzik ennek hiányát, érzik, hogy kell, kellene valami kapaszkodó, ezért jártukban-keltükben időről időre belépnek egy-egy városi, nyitott római katolikus templomba, hogy csendre leljen a lelkük és választ találjanak a bennük feszülő kérdésekre.

A református közegben a múlt században a hétközi reggeli és esti istentiszteletek voltak az úton járók nyitott templomai. Amikor azután az úton járók többé nem tértek be a hétközi áhítatokra, elmaradtak ezek az alkalmak, és bezáródtak a nehéz templomajtók. Azóta is sokan sok helyen gondolkodnak afelől, hogyan, miképpen lehetne megnyitni a templomokat az arra járóknak. Nálunk is voltak ötletek, próbálkozások. Hol sikeresek, hol sikertelenek. Egy biztos: kellenek a hétköznapi templomi imacsendek. Amikor nincs liturgia, ének és istentisztelet, csak magányos lelkek vannak, akik jairusi asszonyként odalopóznak Istenhez a templom csendjében, mert úgy érzik, ők így, ezzel a titkos „érintéssel” tudják elmondani, elsorolni és akár elsírni a lelküket nyomasztó dolgaikat. Nyilván nem tömegalkalmak ezek. Nem tartjuk számon a létszámot. Talán napokon át nem is lép be senki. De attól az ajtó még nyitva.

Az ajtó maga a lehetőség. Amely fogad, amelyen be lehet lépni és élni azzal, amit az Isten ad. El lehet jönni és elkérni azt, amire vágyik a lélek. Ki-ki maga tudja, forgatja a szívében azt a benső indítékot, amelyet magával hoz, cipel, hordoz, és amelyekből kiindulva kérdéseket fogalmaz meg. Megoldásokat keres. Ott, azon a helyen, ahol csak ő és az Isten tartózkodik éppen... Csend van. Csak egy-egy padlódeszka halk moccanása szólal meg időnként.

Milyen bensőséges és meghitt most itt lenni, kettesben az Úrral! Elmondani a szívben zakatoló jót és rosszat. Vagy csak hallgatni és hagyni, hogy a Teremtő rám találjon, és olvasson a lelkemben. Nem is kell más ehhez, csak egy nyitott templomajtó.