Az elmúlt hetekben gyakran eszembe jutott a Jézust megtagadó Péter története. Péter tagadott, egyetlen óra alatt háromszor csattant a kemény „nem” a főpap udvarán: nem ismerem, nem vagyok közülük való, nem tudom, mit beszélsz (Lk 22,57–59). Amikor erre a jelenetre gondolok, sajnálom Pétert.

Az apostolt látom magam előtt, aki még a kertbeli tumultus után is a Mesterrel maradt; végignézte, ahogy Jézus meggyógyította a főpap szolgájának levágott fülét, és érezte, ez most tényleg a „sötétség hatalmának ideje” (53). Jézust elrángatták, de ő a távolból követte. Aztán tagadott, az udvaron, melegedő szolgák között, miközben Jézus odabent, saját tárgyalásán egészen magára maradt. Tanú nélkül. A legmélyebb emberi dráma, amikor Péter és Jézus tekintete összeakadt kakasszóra, és eleredtek a könnyek. Péter sírt. Keservesen. Siratta nyomorult életét, amelyről tudta már, hogy Jézus nélkül semmit sem ér.