Örültem, bíztam benne, hogy megújulva, friss lendülettel jön majd vissza. Nehéz lehetett az új gyülekezet plántálása és első öt éve. A búcsúzkodás örömében, bánatában – mert a személyes harcairól, bukásairól és az Úr segítségéről szóló prédikációi sokat jelentettek, hiányozni fognak – nem is tudatosult bennem, mit mond, mit bíz rám. Mi, presbiterek mind kijöttünk a gyülekezet elé, és úgy kértünk áldást rá és családjára, mint ahogyan Pált búcsúztatták az efezusi vének. Ahogy teltek a napok, jött a bibliakör, az istentisztelet, a presbiteri megbeszélés, egyre jobban rám nehezedtek utolsó szavai. Újraolvastam Pál búcsúbeszédét, lassan ízlelgetve a szavakat, hagytam, hogy szívemig hatoljanak. Ki is a nyáj? Sorban jöttek elő az arcok. A bibliakör tagjai, majd a gyülekezet, a dicsőítő csapat, a presbitertársak. Egyszer csak megálltam, és majdnem hangosan kérdeztem: hát ki vagyok én? Szerencsére nem volt a közelemben senki – vagy mégis? A Szentlélek szólhatott, mert belém hasított a felismerés: presbiter. Ráadásul a legpresbiterebb presbiter (amennyiben a szó azt jelenti, hogy az idősebb férfi, hiszen a testület legkorosabb férfi tagja vagyok). Elővettem Gaál Botondtól a Presbiterek kiskátéját, és újraolvastam, különös tekintettel a 14–17. fejezetekre, ahol Pál fent idézett szavait taglalja. Olyan volt, mint az orvosság: rövid, de tömény. Péter levelét idézi: „példaképei a nyájnak”. Önvizsgálatot kellett tartanom.