Többen is hasonlóan voltak kénytelenek megoldani a problémát, ezért aztán előfordult, hogy öt vagy hat diktafon is sorakozott az előadó orra előtt a pulpituson. Az egyik ilyen alkalommal a professzorunk megjegyezte: eljön még az idő, amikor az egyetemi előadások úgy fognak kinézni, hogy egy videomagnó beszél sok-sok diktafonhoz. Akkor ezen jót nevettünk, abszurdnak és elképzelhetetlennek tartottunk ezt a helyzetet. Ma, a világjárvány tapasztalataival és következményeivel a hátunk mögött (?) lassan – mutatis mutandis – ez az alaphelyzet, a korábban nélkülözhetetlennek tartott személyes tanár-diák kapcsolatokat az online adatfolyamok fokozatosan elmossák. Kommunikációnk a személyesnek vélt szinteken is egyre inkább mediatizálódik, közvetítetté válik, és a telefon recsegése, a képernyő pixelei lassan beépülnek abba a képbe, amelyet közeli vagy távoli ismerőseinkről magunkban felidézünk. Közhely, szinte már említeni is kínos, hogy a közösségi életünkben is ezt tapasztaljuk, s az online istentisztelet, internetes imaközösség messzire vivő problémáját felhozni sem érdemes.

Nem vagyok technológiaellenes, mindezt azért tartom fontosnak, mert igaznak látom Marshall McLuhan gyakran idézett gondolatát: „A médium – maga az üzenet.” Egyrészt abban az értelemben, hogy a médiumok meghatározzák azt, ahogyan az azokat használó társadalom a kommunikációról gondolkodik, amit és ahogyan közölni képes, és így azt is, miképpen tudja a világot megragadni. Másrészt – ebből következően – abban az értelemben, hogy a társadalom és a médiahasználat sokszor többet árul el egy közösségről, mint amit az ezeken keresztül ténylegesen kommunikál.

Nem olyan régen hangversenyen voltam egy református templomban, amelyben az impozáns, XVIII. századi belső teret oszlopok tagolják. Több oszlopon és a templom egyik falán is hatalmas kivetítők függenek.