Valaha a sátánizmusból, okkultizmusból szabadította meg Isten. Mi hajlamosíthatta arra, hogy ilyen veszélyes devianciák foglyává váljon?

Az egyik talán az, hogy gyerekkoromban Isten nevét inkább csak káromlás helyzetében hallottam. Nem kaptam tehát keresztyén nevelést, sőt édesapám alkoholista volt, szüleim tízéves koromban elváltak. A másik ok: fiatalkoromban mindig erős vágy élt bennem, hogy valahova tartozzam. Jó mintát nem kaptam, a Sátán viszont ráérzett a lehetőségre, felhasználta a vagányságra törekvésemet is. Magához csalt az okkultizmussal, sátánizmussal.

Mit jelentett ez a gyakorlatban?

A lakásomban gyűltünk össze, erre fogékony haverok, szellemet, halottat idéztünk. Vonzott minket ez a merészség, próbálgattuk, mit tudunk ebből kihozni.

Van a Sátánnak hatalma, vagy ez csak képzelődés?

Sajnos van. Hatalmából át is ruház ránk valamennyit, hogy magához kössön. Én például észrevettem: képességet kaptam az emberek befolyásolására, kihasználására. Akik jártak hozzám, egy idő után önszántukból hoztak kaját, cigit, szeszes italt… Ahogy életem része lett ez az egész, már nem tudtam kimenni a természetes fényre. Csak a vörös és kék műfényeket bírta elviselni a szemem, és az elhatalmasodó depresszióban egyedül a metálzene őrült zaja adott nyugalmat. Ott tartottam, hogy ebből nincs visszaút, és a sátánizmust már nem ép tudattal folytatom. A Sátán megfizethetetlen árat kér a vele való kalandokért és a tőle kapott képességekért.

Hogyan történt a fordulat?

Egyszer a nálam tartott sátánista házibulik egyikén – küldöttei által – becsöngetett hozzám Isten. Az EMO (Evangéliumot Minden Otthonba) mozgalom két tagja, két fóti asszonytestvér állt a kapuban. Hívogattak a templomba, beszéltek nekem Jézusról. Végighallgattam őket, de azzal zártam le a beszélgetést, hogy megmutattam a farmermellényem hátára hímezett nagy koponyát: „Nekem itt az Istenem.” Gyöngyvér utánam szólt: „Az nem lenne baj, ha a tiszteletes úr eljönne magához egy kis beszélgetésre?” Vállat rántva ennyit szóltam vissza: „Ha el mer jönni, jöjjön.” És Végh Tamás, az akkori fóti lelkipásztor, el mert jönni… Elhozta magával egy szolgáló barátját is, leültek velem szembe az aprócska szobámban. Az járt a fejemben, hogy kizavarom őket, ha győzködnének. Az Úr azonban a lelkészt arra a megoldásra vezette, hogy egy jó pillanatban rámutasson a falamon két képre. Ezek egy közös keretben függtek. Az egyik egy földből előmászó démoni lényt ábrázolt, a másik Jézust a kereszten…

Milyen érdekes, hogy az utóbbi is ott volt a falán.

Vonzott a jó is, csak addig legfeljebb hamis vallásoskodással találkoztam, ami taszított… Szóval Tamás bácsi rámutatott a démoni szörnyfigurára: „Ember, ez az életét veszi el, nem látja? Az a másik viszont az életét adta, hogy önnek élete lehessen!” Ez megállított. „Jó, de én imádkozni sem tudok, mégis, hogy érhetem el, hogy Jézus nekem életet adjon?” – reagáltam. Tamás bácsi azt felelte, kérjem a segítségét, kiáltsak hozzá ennyit: „Uram, Jézus, segíts rajtam, könyörülj rajtam!” Nagyon egyszerű kis mondat, mégis negyven percig tartott, míg ki tudtam mondani. De végül megtettem, és nagyon hálás vagyok ezért az Úrnak! Beleeresztett a sátánizmusba, azzal: „Te bolond, ha ezt akarod mindenképp csinálni, menjél!”, de idejében közbelépett.

Rossz korszakaiból maradt-e vissza valami?

Ki merem jelenteni: Istentől kaptam a lassan javuló pánikbetegségemet. Talán úgy ítéli meg, hogy a túlzott öntörvényűség még mindig veszélyeztet. Nagy teher ez, hátráltat is, de legalább nem tehetek új vargabetűket. El tudok viszont menni templomba, férfikörre, tudok Bibliát olvasni. Alkalmi munkákból tartom fenn magamat. Van kiegészítő keresetem is, remek elfoglaltságom. Isten adott képességet arra, hogy igés fatáblákat készítsek. Ezek a beégetett Igék segítenek, hogy más emberek szívébe is beleéghessen Isten üzenete.