A kézfogásnál mélyen és hosszan néz a szemembe. Pista bácsi talán a lelkem tükrére kíváncsi, de az is lehet, hogy csak nem hallotta a nevemet, amikor bemutatkoztam. A református Anna idősek otthona szobájában egy ágy, kicsi körasztalka, rajta bolti aprósütemény. Uzonka néni kacsintva jegyzi meg, hogy ma reggel sütötte az édességeket… elnevetjük.

– Miről akarnak hallani? – kérdezi a nyugalmazott lelkipásztor. A múltról, válaszoljuk, mire keserűen megjegyzi akkor a semminek készül a cikk. Hogy hogyan értette ezt, az csak később derül ki, kilencvenhat év történéseinek fényében. Ám a valóságos mese fájdalommal kezdődik. A háború végeztével, 1945-ben Debrecen utcáin fegyverek, kiégett tankok hevertek. Pista bácsi középiskolás volt, épp akkor veszítette el diákkori szerelmét. – Ültem az orosz katonáktól lelakott diákszobámban, ahol se villany, se fűtés, se víz nem volt, és azon merengtem, milyen jó volt régen: naponta strandra jártunk, korcsolyáztunk, nyaraltunk. Mindennek vége. Miért érdemes élni? Rájöttem, hogy semmiért sem érdemes élni – kissé elneveti magát, és úgy folytatja, már komolyan.

– Öngyilkos akartam lenni, ez lett a cél – vallja meg az idős férfi. Nem sokkal rá az iskola folyosóján hozzálépett egy diáktársa, látván, hogy szomorú, és egy történetet mondott el neki: – Salamon királyhoz így szólt Isten álmában: „Kérj valamit, én megadom neked!” Amikor ezt olvastam ma, a te megtérésedet kértem.

Szíven ütött, hogy valaki törődik velem. Két nap múlva elmondtam életem első imádságát, behívtam az Úr Jézust a szívembe. Így kezdődött a sorsom és a kalandom – eleveníti fel Pista bácsi.