Szeptemberben véget ért a nyári szünet, a nyaralási szezon, a kéthetes szabadságok időszaka. A diákoknak elkezdődött a következő tanév, a felnőttek pedig tovább hajtják a munka malomkerekét. Sokan ezzel az érzéssel és kérdéssel indultak el az előttünk álló időszakba: mikor jön a következő szünet, ünnepi hosszú hétvége vagy szabadság?! Bennem pedig az a kérdés motoszkál, hogy vajon mennyire számít önzésnek a vágy a pihenésre és a kikapcsolódásra.

Valamelyik filmben hallottam: még a legodaadóbb szülőnek is szüksége van arra, hogy legalább néhány százalékban önző legyen, vagyis odafigyeljen önmagára. A mennyei Atya számszerűsítette az egészséges önzés mértékét 14,28 százalékban, amikor a teremtésben és a negyedik parancsolatban elrendelte a hetedik napot mint a vele töltendő minőségi időt és a testi-lelki pihenés, feltöltődés idejét. Az óemberi gondolat szerint a vasárnap és az istentisztelet órája is áldozat az idő oltárán, mert a sajátunkról mondunk le Istenért.

A Krisztusban újjászületett ember lelkülete szerint a vasárnap szentsége és Istennek való odaszentelése az a szükséges önzés, amikor arra a valakire figyelünk, akinek minden gondolata és érzése körülöttünk forog. Ezért a vasárnap szent ideje erőforrás és csak nyereség, nem pedig lemondás.