Lehetséges valódi párbeszédet folytatni a keresztyén és a szekuláris szabadság nézőpontjai között, vagy az eltérő valóságfelfogások már áthidalhatatlan távolságot jelentenek?

Mielőtt rátérnénk a különbségekre, fontos kiemelni, hogy az eltérő megközelítések között is vannak közös pontok. Ezeknek a tudatosítása segíthet az eligazodásban. Mind a keresztyén, mind a szekuláris szabadság a valóságról alkotott állásfoglalásokon alapszik, és ez hatalmas felelősséget jelent. Az eltérések főként abból fakadnak, hogy a valóságot különböző módon értelmezzük. A szekularizáció és más tényezők nemcsak formálják, de egyben korlátozzák is az életünket és ezáltal a valóságról alkotott felfogásunkat is – holott gyakrabban merül fel az a vád, hogy a keresztyénség szűkíti az élet lehetőségeit, különösen a szabadság megélésében. A többi nézőpont sok esetben olyan távol áll a keresztyén elvektől és értékrendtől, hogy úgy tűnhet, a szakadék áthidalhatatlan. Különösen akkor, ha a gyűlölet, az indulatok veszik át a vezető szerepet. A feloldhatatlan vagy annak tetsző szembenállás esetében is döntő fontosságú a helyes megkülönböztetés és az arra építő értékelés. Azt tartanám kívánatosnak, hogy ahol csak lehet, a párbeszéd vegye át a főszerepet a különbségek ellenére is, és ne a barikádok felhúzása. Úgy látom, az utób bira ma sokkal nagyobb a hajlandóság. Hitbeli küldetésünk szempontjából felelősségünk a párbeszéd kezdeményezése. A keresztyén szabadság helyes értelmezése szerint tehát szembe kell néznünk a kortárs világ válságaival és szenvedéseivel, habár gyakran úgy tűnik, hogy az Isten és az emberiség közötti megértés elveszett.

Milyen különböző formákban jelent meg a szabadság fogalma a történelem során, és hogyan befolyásolta ez a nyugati civilizáció alakulását a görög ókortól napjainkig?

A szabadság fogalma – a sokféle értelmezés ellenére is – megkerülhetetlen érték a hagyományosan értett nyugati civilizáció életében. Fogalmi meghatározásai lehetnek fizikai természetű, politikai, filozófiai vagy szociológiai megközelítések. Némelyek, mint Rousseau, úgy vélik, a szabadság minden ember alapvető tulajdonsága, míg mások, például Sartre, negatív fényben látták, mondván, minden ember szabadságra van „kárhoztatva”. A determinizmus felől nézve a szabadság, főként abszolutizált formája, csupán illúzió. Eszméje besorolható külső (cselekedetek) és belső (gondolatok), illetve pozitív (valaminek a megtételére való szabadság) és negatív (valamitől megszabadulhatunk) kategóriákba. A filozófiai-politikai megközelítések rendkívül sokfélék, különösen, ha a XVII. századi civilizációra gondolunk, amelyet az emberi jogok és a demokrácia fogalma alakított a társadalmi szerződéseken keresztül (Hegel, Hobbes, Locke, Montesquieu, Rousseau). Úgy tűnik azonban, hogy a „szabadság, egyenlőség, testvériség” eszméi, amelyeket a francia forradalom óta hirdetünk, az elmúlt kétszáz év alatt némileg háttérbe szorultak.

Hogyan alakítja át a liberalizmus szabadságeszménye a társadalmat, amikor az egyéni függetlenség abszolutizálása könnyen átcsúszhat totalitarizmusba?

A liberalizmus a felvilágosodásnak abból az irányultságából ered, hogy a szabadságra való törekvésben minden egyént felszabadítson egyedi történelmi háttere alól. A liberalizmus célja, hogy az emberi gondolkodás és értelem egyetlen konkrét hagyomány által se legyen korlátozva. Politikai szempontból a liberalizmus az egyént tekinti a társadalom legfontosabb egységének, és a különféle vágyak közötti együttműködés elősegítésére összpontosít. A modern korban a szabadság fogalmát minden eddiginél inkább jellemzi annak egyetemes, elidegeníthetetlen és oszthatatlan jellege. Ez leginkább abban a dinamikában mutatkozik meg, amely a szabadság és a mások feletti hatalom között áll fenn. Egy ember nem lehet valóban szabad, ha valaki más uralkodik rajta. Elidegeníthetetlensége azt is jelenti, hogy nem épülhet mások irányítására, és az egyén szabadságának igazodnia kell mindenki máséhoz. Ezért egységesnek és oszthatatlannak kell lennie, nem létezhet különböző formákban. Napjaink bonyolult társadalmaiban, amelyekben különböző, egymásnak ellentmondó értékek uralkodnak, az úgynevezett igazi szabadság csak akkor létezhet, ha tiszteletben tartja másokét, ha az egyén a céljait mások jogainak megsértése nélkül tudja megvalósítani. Csak akkor tekinthető valóban egyenlőnek és egyetemesnek, ha semleges és a függetlenségen alapul. Az ellentétek létezését azonban nem kerülhetjük meg ebben a megközelítésben sem, ezért gyakran a körülöttünk lévő embereket tekintjük szabadságunk elsődleges akadályainak. Ezek a folyamatok – egyebek mellett – kötődésmentességhez vezetnek. A mindentől és mindenkitől való függetlenség illúziójához, ahol az ember csak úgy lehet igazán szabad, ha mindennek ő maga a mértéke és – ebből következően – a forrása is. E meghatározás szerint mindenben önmagunkat adhatjuk, és a lehető legteljesebb önmegvalósításra törekedhetünk. Azonban ha mindent önmagamhoz mérek, az nagy veszélyt rejt magában, mert könnyedén abszolutizálom azt, ami nem az, és ez már a totalitarizmus melegágya.