A világ teremtése óta időről időre visszatérő kérdés az emberiség történelmében: miért van szenvedés a világban? Azt láthatjuk, hogy számos tudomány fejlődik, ezáltal tovább élnek az emberek, egyúttal azt is szeretnék elérni, hogy az embernek minél kevesebb fájdalmat és szenvedést kelljen elhordoznia és átélnie. Ennek ellenére maró valóság, hogy teljes mértékben nem lehet megszüntetni, eltörölni a szenvedést, amely minden akarat ellenére az élet része és velejárója.

Mit tehet ebben a helyzetben a keresztyén ember? Azt, amit heti bibliai szakaszaink sorában a zsoltáros is tesz, aki szenvedései közepette az Úrhoz kiált: „Segíts meg, Istenem, mert nyakamig érnek a vizek!” (Zsolt 69,2) Nem emberi erőben, támogatásban, fondorlatban, cinkos pártfogásban bízik, hanem egyedül csak Istenben. Megvallja vétkeit, tudja, hogy azok nincsenek elrejtve az Úr előtt (vö. Zsolt 69,6). Gúnyolják a zsoltárost, megvetik, lenézik, de mindezt azért tűri és viseli el, „mert érted vállaltam gyalázatot, érted borítja szégyenpír arcomat” (Zsolt 69,8). Így már nem válik értelmetlenné, céltalanná, kilátástalanná a szenvedés, mert Istennek ezzel is terve van.

Jézus Krisztus szenvedése példa lehet számunkra. Ő Isten Fiaként vállalta a gyalázatot, a megvetést, a hátratételt, az ütlegelést, a kereszthalált, még ott, a kereszten is ecettel itatták szomjúságában (vö. Zsolt 69,22). Azonban ez sem volt cél nélküli, mert mindez azért történt, „hogy beteljesedjék az Írás” (Jn 19,28). Amikor át kell élnünk a szenvedést, gondoljunk bele: Isten Fia már megmutatta, hogy a szenvedésen túl elnyerhetjük az örök életet, ha hiszünk őbenne. „Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk” (2Kor 4,17).