Eszperantó és teológia egy életben

Előfizetek

Tófalvy Éva nyugalmazott református lelkész, író életútja bővelkedik fordulatokban. Ezek közül a legjelentősebb a megtérése, amely után jelentkezett a teológiára. Akkor már diplomás magyar–könyvtár–eszperantó szakos bölcsész és szerkesztő volt. Idővel oktatásinformatikát is tanult, megalapította az Akvila & Priscilla Kiadót, és amikor ötven év világi és egyházi szolgálat után nyugdíjba ment, hozzákezdett írásai publikálásához. Tavaly jelent meg legújabb könyve.

Milyen családból származik?

Édesapám mohácsi volt, édesanyám pécsi, de házasságkötésük után Barcsra költöztek. A kommunizmus legsötétebb éveiben voltam kisgyermek. Születésemkor, 1947-ben édesapám még járásbíró volt Barcson, azonban mivel 1948-ban a hatalmat csalással megszerző kommunista párt teljesen maga alá gyűrte az igazságszolgáltatást, kilépett a bírói karból. Anyámnak tömören csak ennyit mondott: „Gyilkosoknak nem szolgálok!” Édesanyám a születésem előtt a pécsi városházán volt hivatalnok, ezenkívül orvosi szakcikkeket fordított németből. Amikor újra dolgozni szeretett volna, és megtudták, hogy a férje már nem járásbíró, nem vették fel. A rendszer a passzív ellenállókat sem kímélte. Szüleim rosszul fizetett alkalmi munkákat vállaltak, amelyek közül különösen emlékezetes számomra a baromfioltás. Minden fillérre szükség volt, hogy egyáltalán életben maradjunk. Megpróbáltak gazdálkodni is.

Tófalvy Éva a 2017-es könyvhét dedikálásán (Budapest, Vörösmarty tér)

Hol és mit termesztettek?

Édesapám Mohácson örökölt szőlőt, amelyhez tartozott egy kis kukoricás. Mivel határsáv volt, állandóan ellenőriztek bennünket a vonaton. Egyszer édesanyámmal vittünk haza másfél-két kiló kukoricát. Nem dugtuk el, ilyen kis mennyiséget nem vesznek el, gondolta anyám. Tévedett. Vokánynál két egyenruhás leszállított bennünket, a „csempészárut” elkobozták, és jegyzőkönyvezték a „bűncselekményt”. Hajnalig dideregtünk a huzatos váróteremben, míg végre megjött a következő vonat. Négyéves voltam, de ma is érzem az akkori szorongást. Ez után az incidens után a szüleim elcserélték a mohácsi szőlőt pécsire, ott termeltük meg a megélhetésünkhöz szükséges zöldséget, gyümölcsöt, és még borunk is lett. Hétéves koromtól én is rengeteget dolgoztam a kertben, eszembe sem jutott, hogy gyerekként inkább játszanom kellene. Tanítás előtt és után ugyanúgy kijártam a szőlőbe dolgozni, mint nyáron. Jancsi-hagymát termeltünk, ötös csomókba kötve hajnalban eladtuk édesanyámmal a Búza téri piacon, ahonnan fél nyolckor elindultam az iskolába. Hála Istennek így is mindig jeles tanuló voltam. Testvérem sajnos nem született, ami egész életemben nagy fájdalmat jelentett. A szegénységet megszoktam, de a testvértelenséget soha. Részletesen megírtam gyermekkorom történetét A kívülállók című írásomban.

Kedves Olvasó!

A teljes cikk elolvasásához előfizetéssel kell rendelkeznie! Kérjük tekintse meg ajánlatunkat!