„…sós kútba tesznek, onnan is kivesznek…” – a konduktor népdallal csitítgatja a másfél éves Helgát, aki végigpanaszkodja a foglalkozást. A szakember csörgőt vesz elő, hátha érte nyúl a leányka, de nem teszi. Beleteszi a játékot a kezébe, viszont a kicsi ismét mérgelődni kezd, ehhez akár mutogathatna, vagy kiabálhatna a mamájáért, de nem tudva egyebet, csak sír…

Hiripi Krisztina, Helga édesanyja nem gondolta, hogy komoly a baj, amikor másfél éve, egy vasárnap reggel besétált férjével a sürgősségire. Kissé furcsán is érezte magát, hogy nem templomba igyekeznek. – Örömteli napként képzeltük el a születése napját, azonban a császármetszésből mintha szörnyű rémálomba keltem volna fel. Az orvosok szerint már annak is örülhettem, hogy életben maradtam, viszont újra és újra hangsúlyozták, a gyermekünknek nincs esélye erre. A hirtelen felugró vérnyomásom miatt a placenta levált, a magzat pedig már az anyaméhben nem kapott oxigént. Csupán az ötödik naptól kezdtek biztatni, hogy „ne temessem el”. Falat építettem magam köré. Féltem ragaszkodni Helgához, viszont ma már egyetlen pillanatra sem hagyjuk magára, nem is érzem jól magam, ha más gondoskodik róla – magyarázza az édesanya, aki először tíznaposan vehette kezébe a leányát.