Túljutva az első, teljesen érthető egyéni és közösségi riadalmon, korunkhoz és lehetőségeinkhez képest igyekeztünk – képletesen is – a gátakon küzdőkhöz csatlakozni. Akikről többek között anyai dédapám, a Körösökkel egy életen át küzdő folyamszabályozó mérnök, Vaniss Gyula jutott az eszembe. Ő a rettenetes 1879-es szegedi árvíz, a helyiek nyelvén a „víz” idején, ahogyan ez Barabás Béla 1929-ben, a szörnyű „szögedi” özönvíz ötvenedik évfordulójára megjelent memoárjából is kiderül, a Budapestről érkezett mentőcsapattal már az áradás kezdetétől részt vett az emberi életek és tárgyi értékek mentésében.

A mostani árvíz múltával, Barabás Emlékeim című könyvének lelki és gyakorlati részleteivel közelebbről megismerkedve végtelen hála és megnyugvás töltheti el e mű online olvasóit, azt tapasztalva, hogy Isten kegyelméből és az emberi tudomány fejlődésével ma mennyivel több eszköz állt és áll minden özönvíz idején a rendkívüli kitartással küzdők rendelkezésére.

Ebben a harcban 2024 szeptemberében az egyetemistáktól a középiskolásokig, a katonáktól a gyerekekig, s egy tolószékes, a homokzsákot hatalmas lapáttal töltögető öregúrig vagy éppen a fáradhatatlan egyházi segédcsapatokig, köztük a mi „zöld pólós angyalainkig”, rengetegen vállaltak részt.