Marginális-e a forradalom és szabadságharc egésze szempontjából annak református vetülete?

Ahhoz, hogy átfogóan értsük 1956-ot, ismernünk kell annak társadalomtörténetét, benne az egyházak szerepvállalását. A református intézmények, közösségek és személyiségek azonosulása a forradalommal és szabadságharccal sokkal mélyebb, sokkal erősebb, mint amennyire ez benne van a közös emlékezetben. Ennek próbája, bizonyítéka a Református Megújulási Mozgalom memorandumának fogadtatása az ország reformátussága körében. November elsején létrejött az Országos Intéző Bizottság Ravasz László 1948-ban politikai nyomásra lemondott püspök, Pap László dékán, Kardos János jogász, szintén lemondatott dunamelléki főgondnok vezetésével. Ebből nőtt ki a Református Megújulási Mozgalom. November 13-án memorandumot fogalmaztak meg az egyház lelki és intézményes megújulásáról, és kiküldték minden gyülekezetnek. A gyülekezetek több mint kétharmada, mintegy kilencszáz egyházközség jegyzőkönyvszerű választ küldött a memorandumra. Lényegük: presbitériumi határozatokban támogatják a nemzeti függetlenségi küzdelmet és az egyház autonómiájának helyreállítását, lelki megújulását. A lelkészek és presbiterek kézjegyükkel is ellátták az anyagot. Ezek a hitvalló szövegek képet adnak arról, hogy a református közösségek csaknem tíz év diktatúra után is milyen lelki erőtartalékokkal bírtak. A megmaradt állásfoglalások száma több mint hétszáz.

Az aláírók nem keveset kockáztathattak ezzel, hiszen a szabadságharcot november 4-én elvileg leverték.

Kétségtelenül bátor kiállás volt a memorandumra így visszajelezni, bent voltak a szovjet csapatok, gyülekezési tilalom volt érvényben, sortüzeket adtak le, zajlottak a pufajkások fékeveszett cselekedetei, végigverték a falvakat.