Október 31-én a szerzetes Luther Márton, a humanista Zwingli Ulrich, a jogász Kálvin János, a lelkipásztor Bullinger Henrik és a professzor Béza Tódor súlyos alakjai előtt tisztelgünk. Ők a keresztyén hitélet terén olyat tettek le az asztalra, amit az évszázadok során, de különösen a II. Vatikáni Zsinat óta a római katolikus egyház is sok tekintetben figyelembe vett, s aminek ma reformált evangéliumi keresztyénekként mi is kedvezményezettjei vagyunk.

Ugyanakkor a reformáció emléknapja nem pusztán arra való, hogy a múltba beletokosodva jó diákként felmondjuk a történelmi leckét, hanem hogy itt és most tükörbe nézzünk: az Úr Jézus tekintetébe. Nem arra való, hogy megelégedjünk zárványfelekezetiségünkkel, hanem hogy a semper reformanda ecclesia komolyságával számot adjunk egyházunk folytonosan megújítandó belső formájáról. Ennek minőségét a Szentírásban lejegyzett élő Igében, valamint hitvallásainkban lelhetjük föl. A reformáció emléknapja nem indíthat büszkeségre, sokkal inkább mélységes alázatban az Isten iránti hálára. A gályarabok, az erdélyi fejedelmek megharcolták a maguk hitét, de a maiak nem hivatkozhatnak rájuk az Isten színe előtt. A reformáció emléknapja arra sem való, hogy a római katolikusokkal szemben határozzuk meg önmagunkat, hanem hogy a megváltó Krisztushoz való viszonyunkban eszméljünk saját identitásunkra az egyetemes és apostoli egyházon belül.