Október 26-án a zsinati székházban lezárult egyházunk idei tematikus éve. Rövidített esztendő volt – mondhatná valaki –, s lám, már itt a láthatáron az új téma, az ifjúság. Őszintén szólva általában szkeptikus vagyok az ilyen meghirdetett időszakokkal, mert többnyire mutatósabb a csomagolás, mint az eredmény, ráadásul egy-egy téma fókuszba állítása kiválóan alkalmas arra, hogy más, nemegyszer fontosabb – de elhallgatott, háttérbe szorított, ám onnan a közösségi életünket mérgező – ügyekről elterelje a figyelmet.

Így fogadtam az idei évi meghirdetést is. Merthogy egyházi és azzal sokszor összemosódó világi közéletünket nézve annyit beszélünk az Igéről, hogy az már szinte fecsegés, állandóan a szánkon van, de sokszor nem élünk általa, hanem visszaélünk vele, használjuk, sőt kihasználjuk, az élő igazság keresése helyett magunk igazolására. Mert a Bibliából mindenki igazolhatja magát, ez szinte tömegsport nálunk, csak azt felejtjük el – mint édesapám sokszor mondta –, hogy a Biblia nem igazol mindenkit.

Az Ige egyházaként tekintve magunkra meghívtuk, kihívtuk az élő Igét, ám mintha nem számoltunk volna azzal, hogy – mint Visky András, az idei tematikus év fővédnöke szeptemberben írta – „amennyiben valóban szabadon engedjük az élő Igét – akár színből, akár szívből; hívő elszánásból vagy gyanútlanul –, annak mindenekelőtt az Isten házát érintő, súlyos következményei lesznek”. Lettek. Vannak.