Már-már lehetetlennek tűnő próbatétel a mai tizenévesek megszólítása, megmozdítása, kimozdítása az online világból az offline valóság felé. Gyakorló lelkészként, hitoktatóként naponta szembesülök azzal, mennyire megváltozott a fiatalság a tíz, még inkább a húsz évvel ezelőtti állapotokhoz képest. Két évtizede még elég volt egy gitárt bevinni közéjük, tíz éve az akkor korszerű és modern okoseszközök hozták lázba őket, mára már nem sok minden maradt a tarsolyunkban, amivel felkelthetnénk a figyelmüket. A szabadidőmben szívesen pingpongozom. Még szülőfalumból, a kárpátaljai Mezőváriból hoztam e nagyszerű sport szeretetét, ahol egy asztalon gyakorolt a falu apraja-nagyja, és nagy megtiszteltetést jelentett, ha valaki odafért akár csak egy szett erejéig is a sportszerhez. Az ember először gyerekként labdát szedett, majd néha már forgózhatott, később össze mérhette a tudását a többiekkel és a „nagyokkal” is. Mindig a szett győztese maradhatott az asztalnál, a vesztest pedig felváltotta a sorban következő. Szép lassan egyre többször maradtam győztesként az asztalnál, és rájöttem, hogy van hozzá érzékem. Később a munkácsi technikumba járva is folytattam a labda pattogtatását.

Miután a hadseregből leszereltem, egy év múlva a sárospataki teológián is megtaláltam a sportolási lehetőséget. Nagyszerű csapatba kerülve a társaimmal szinte minden teolimpián aranyéremmel gazdagítottuk alma materünket. Szolgálati helyeimen is megtaláltam a pingpongcsapatokat, és heti egy-két alkalommal eljárhattam az edzésekre először Kaposvárott, majd Siófokon.