Néhány évvel ezelőtt több alkalommal is beszélgettem idős emberekkel a második világháború időszakáról. Mindannyian felidézték 1944 telét, amikor a falunkba megérkezett a front. Különösen megmaradt bennük a nyolcvan évvel ezelőtti karácsony. A véres harcok, a szovjet katonák és a magyar lakosság találkozásának soha el nem múló, nehéz lelki terhe. Emlékszem, néhai nagyanyám is sokat mesélt az akkori szörnyűségekről, hálát adva azért, hogy a családunkat akkor nem érték különösebb atrocitások. 1944 adventjén a korábbiakhoz képest kevesebb hírlap jelent meg hazánkban, de a Dunántúli Protestáns Lap aktuális száma hétről hétre eljutott az olvasókhoz.

A karácsonyi lapszám több cikke is kitért arra, hogy még „sohasem volt olyan szomorú karácsony”, mint amelyre akkor decemberben készültek. A Dunántúli Református Egyházkerület hivatalos közlönye Adventi reménység címmel közölte Pongrácz József teológiai tanár vezércikkét, amely Ézsaiás könyvének első fejezete alapján íródott (Ézs 9,1–6). A szerző advent első vasárnapján, a háború zajában vetette papírra sorait, amint írta, „ablakom alatt úgyszólván szünet nélkül robognak a különböző katonai alakulatok gépkocsijai”. Abban a nyolcvan évvel ezelőtti adventben egyre nagyobb volt az emberekben a bizonytalanság a háború és a béke kérdésében.