„Mindent számba véve, fel kell jajdulnom [...] az ősi magyar kálvinista rétegnek feltétlenül mutatkozó mállási folyamata felett. Nagy városainkban és kicsiny falvainkban elszórtan és rendszeresen jelentkezik ezeknek a kálvinista gyülekezeteknek a lassú megritkulása és csendes szétfoszlása” – fogalmazott Ravasz László dunamelléki püspök alig több mint száz évvel ezelőtt második püspöki jelentésében.

Az 1923 novemberéből idézett gondolat akár ma is megszülethetett volna, és az indoklás is megállná a helyét: mindennek Ravasz szerint az egyik oka – tegyük hozzá, hogy például az elvallástalanodás mellett is – a csökkenő gyerekszám és az országon belüli vándorlás. Hogyan lesz az átokból áldás? Mi lesz a sorsuk a gyülekezeteinknek? Hogyan ébredhet fel az alvó lélek? Ezeket a kérdéseket tette fel Bereczky Ildikó lelkipásztor a napokban, és hangsúlyozta, hogy az Úristen ott sem vonta vissza az áldását, ahol mi azt már nem látjuk. A kis gyülekezeteknek szervezett találkozón az egybegyűlteket köszöntő lelkész szerint a „krízis nem a véget jelenti, hanem a lehetőséget a megtérésre”.