Minden keresztyénnek ismernie kell az üdvösség útját. Azaz magát a fogalmat és az ahhoz vezető utat. Ha valaki nem ismeri, nincs üdvössége. Ezért olyan fontos, hogy a szószékekről, lelkigondozói beszélgetések alkalmával folyamatos tanítás hangozzék el arról, hogy nyerhetem el bűneim bocsánatát és az áldott, örök életet, melyik az az út, amelyre rálépve enyém lehet az üdvösség. Nincs tragikusabb annál, mint amikor valaki évekig vagy akár egy életen át úgy koptatja a templom padjait, hogy nincs tudatában mindennek. Sokféle, egymástól teljesen eltérő kínálata létezik a világban az üdvösség útjának. A hindu fakír az önmaga kínzásával egybekötött meditációkban reménykedik. A vallásos zsidó a ceremoniális törvények megtartásában látja a kérdés megoldását. A mohamedán a zarándoklatokban és vallási előírások betartásában bizakodik.

Az üdvösségre vezető utat Isten jelölte ki az embernek és mutatta meg neki a Szentírásban (lsd. Róm 8,29–30; Ef 2,8). Mivel az üdvösség kifejezése a Bibliában az Isten haragja és ítélete alóli megmenekülést jelenti, ezért egyedül ő mutathatja meg az abból való szabaduláshoz vezető utat is. Nem nekünk kell mindezt kitalálni. Nem úgy van, ahogy sok mai ember hangoztatja (már akit érdekel egyáltalán saját üdvösségének a kérdése): „A magam módján keresem az üdvösségemet. Ahogy én jónak látom. Ahogy én igaznak tartom. Ne mondja meg nekem senki!” Még Isten sem? Pedig ő pontosan megszabta az útját, hogyan, miképp juthat üdvösségre az ember.