A Nyírség és a Rétköz határán van a szülőföldje. Hittudományi tanulmányai kezdete óta – több mint két és fél évtizede – a kálvinista Rómában él. A hitbéli szolgálat mellett milyen más emberi, szellemi erők vonzották, vonzzák Debrecenhez?

Kisvárdán születtem. Egy szabolcsi faluban, Mándokon nevelkedtem. Már a gyermekkori családi kirándulások idején vonzott a város hangulata, lenyűgözött a Nagytemplom városképet meghatározó jelenléte. Azt üzente nekem Debrecen: nagyon jó reformátusnak lenni. Szüleim arra sarkalltak, hogy érettségi után itt folytassam tanulmányaimat. Bár akkor még nem gondolták, hogy a lelkipásztori hivatás lesz meghatározó számomra, mivel a családból én vagyok az első, aki erre a pályára kapott elhívást. 1997-ben kezdtem tanulmányaimat a hittudományi egyetemen. Megszerettem a várost, az itt élő embereket, otthon érzem magam. Óriási lehetőség számomra e lelki és szellemi központban hirdetni Isten Igéjét.

Egyetemi évei alatt a Klinikán beteg gyermekek és szüleik között szolgált, majd a németországi tanulmányai folyamán fogyatékkal élők hitoktatója volt. Milyen főbb tanulságokkal, tapasztalatokkal vértezték fel ezek a szolgálatok a későbbi gyülekezeti lelkipásztort?

Nincsenek véletlenek, ezt bizonyítja az is, hogy visszatekintve tisztán látom az életemben Isten vezetését. Meghatározó volt egyetemista koromban a daganatos betegséggel küzdő gyermekek közötti szolgálat; ott tanultam meg: a hit és a lelki támogatás elengedhetetlen a gyógyuláshoz és a gyógyító munkához. Hetente látogattunk el a hematológiára. Soha nem éreztem, hogy mi, teológusok sokat tettünk volna, mert egyszerű, játékos foglalkozásokat vezettünk. Kórházban voltunk, mégis rengeteget nevettünk együtt a gyerekekkel. Már akkor, amikor a mosoly kiült az arcukra, és a szülők bizalmat éreztek irántunk a közös imádságra, beszélgetésre, éreztem, Isten is átölel bennünket. Németország is fontos állomása volt az életemnek.