„Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyen más istened rajtam kívül! Ne csinálj magadnak semmiféle bálványszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön vagy a föld alatt a vízben vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az Úr, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok!” Mind ismerjük, sokan talán álmukból felébredve is bármikor el tudnák mondani e két parancsolatot. Bennünk van, a miénk – épp ezért könnyű azt képzelnünk, már nincs vele tennivalónk.

Napjainkban – az én igencsak korlátozott megítélésem szerint – sok mindent „jól csinálunk” keresztyén emberként. Eszünk ágában sincs istenszobrokat építeni vagy éppen felhúzni egy templomot, házi oltárt valamilyen „idegen istennek”, de még csak egy sarkot sem különítünk el az otthonunkban, ahol bármilyen módon testbe kényszerítenénk az Örökkévalót. Mégsem hiszem, hogy a modern életben bármivel is távolabb lennénk a bálványimádástól, mint az Ószövetség emberei voltak, akik templomot is, oltárt is építettek kitalált isteneiknek, és nemegyszer emberáldozatot mutattak be annak érdekében, hogy a kedvükre tegyenek. Azt sem gondolom, hogy a népek, a gyülekezetek régen butábbak lettek volna, mint ma. Egész egyszerűen napjainkban más formában követjük el ugyanazokat a hibákat, mint ők.