Sorakozni sokféleképpen lehet. Amikor bementek a terembe az udvarról, vagy átmentek az ebédlőbe, akkor valószínűleg kettes sort alkottok. Mindenki választ magának egy párt, és úgy vonultok szépen, rendezetten. Amikor azt kéri az óvó néni vagy a tanító néni, hogy libasorban menjetek, akkor egyes sorban kell egymás mögött vonulni. A tornasor pedig azt jelenti, hogy a legmagasabbtól a legalacsonyabbig álltok be nagyság szerint egyes sorba.

Képzeld el, egyszer Sámuel próféta is elrendelt egy sorakozót! Maga elé hívta Isai fiait, és sorba állította őket. De nem párosával, nem libasorba, még csak nem is tornasorba, hanem születésük szerint: a legidősebb állt a sor elején, utána következett a másodszülött, és így tovább.

Persze Sámuel, nem tornaórát akart tartani Isai fiainak, nem is az udvarra akarta kiterelni őket, még csak sétálni sem indultak. Sokkal komolyabb oka volt annak, hogy maga elé rendelte a fiúkat. Ki akarta választani közülük, ki lesz Izráel királya. Persze ha eddig jól figyeltél, akkor most mondhatod: hogy „Ohó! De hiszen Izráelnek van már királya! Hiszen az Isten nemrég választotta ki Sault!” És igazad is van!

Saul egy darabig jó király volt, ám azután elfordult az Úrtól, nem fogadott szót neki. Emiatt persze Sámuel nagyon elszomorodott. De Isten megszólította: – Meddig bánkódsz még Saul miatt? Hiszen elvetettem őt, és nem marad Izráel királya! Töltsd meg olajjal a szarudat, és indulj! Elküldelek a betlehemi Isaihoz, mert az ő fiai közül választottam magamnak királyt! (1Sám 16,1). Sámuel fogta hát a szaruját, és megtöltötte olajjal.

Hogy minek kellett neki az olaj? Nos, nem ebédfőzéshez, az biztos! Hanem azért, hogy királlyá avassa Isai egyik fiát. Mert akkoriban a királyok fejét olajjal kenték meg, ez volt a jele annak, hogy Istentől kapták a hatalmat. Nem is akármilyennel, hanem különleges, szent olajjal, amelyet a kos szarvából készült szaruban tartottak. Szóval Sámuel elment Betlehembe, és maga elé állította a fiúkat. Szép szál legények voltak valamennyien, öröm volt rájuk nézni. Amikor meglátta Elíábot, ezt gondolta: – Biztosan ez lesz a felkent! De az Úr ezt mondta Sámuelnek: – Ne tekints a megjelenésére, se termetes növésére.

Mert nem az a fontos, amit lát az ember. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van (1Sám 16,6–7). Sámuel sorra előszólította Isai fiait, akik ott álltak előtte. Hét fiút vezetett oda Isai, de egyiket sem választotta Isten. Sámuel gyanakodni kezdett: – Biztos, hogy itt van az összes fiad? Isai a fejét vakarta: – Hát, van még egy… A legkisebb, de ő éppen a juhokat őrzi. – Üzenj neki azonnal, és hozasd ide! – adta ki az utasítást Sámuel. És amikor Dávid végre megérkezett, a próféta örömmel nézett végig rajta. Mert Dávid pirospozsgás, szép szemű és jó megjelenésű volt.

Akkor ezt mondta az Úr: – Rajta! Kend föl királlyá, mert ő az! Sámuel pedig fogta az olajosszarut, és testvérei körében fölkente őt Izráel királyának (1Sám 16,12–13). És Isten elégedetten nézte Dávidot, mert tudta, hogy ő lesz Izráel egyik legnagyobb királya.