Mentazöld, mályva, kék, narancssárga és a klasszikus fehér – minden önkéntes kiválasztotta a kedvenc színét, hogy az egyenpólókkal is üzenni tudjuk: összetartozunk, együtt szolgálunk. A fővárosban, a Vakok Állami Intézete Fehér Bot Otthonának udvarán vagyunk, ahol közel ötvenen gyűltünk össze azért, hogy két kezünkkel nyújtsunk segítséget. Néhányan a bentlakó látássérülteket látogatják meg és édességgel kedveskednek nekik, a többiek pedig az udvaron találnak elfoglaltságot: filagóriát festenek, virágot ültetnek, a hátsó udvaron segítenek egy illatozó aromakert létrehozásában.

Elkezdődik a munka, közben könnyedén szóba elegyedünk egymással. Tanácsot kérünk, hogy mennyi virágföldet tegyünk az ágyásba, utána pedig megkérdezzük a másiktól, hogy ő egyébként honnan érkezett. A többséggel ismerjük egymást, de vannak új arcok is a csapatban, és valamiért ebben a helyzetben magától értetődő, hogy senkit nem hagyunk egyedül ácsorogni. Ehelyett odalépünk, beszélgetünk, együtt tesszük, amit kell, hiszen ma egy közösséget alkotunk. Nem számít az életkor, nem számít, a hétköznapokban ki mivel foglalkozik, és amikor a folyosón belém karol egy hölgy, hogy kísérjem el a lift ajtajáig, még csak az sem számít, hogy ő nem látja az arcomat.