Kétnapos hosszú, értelmetlen vita után feladta. A férje azt akarta, hogy anyósa jöjjön el hozzájuk szenteste, mert egyedül lenne. Végiggondolta és érvelt is amellett, amit a férje is nagyon jól tudott, hogy anyósa körül mindig valami ellenséges légkör formálódik. Valahogy úgy beszél, hogy a körülötte élőket összeveszíti egymással. Valahány alkalommal náluk volt, a családi születés- vagy névnapi köszöntés mindig feszültséggé formálódott. Volt, hogy valaki felállt és elment. Volt, hogy valaki sírva fakadt. Volt, hogy szinte mindenki menekült, mindenki megsebezve ment el. Férje akkor kérte is, hogy ritkítsák ezeket az alkalmakat, mert nem jó benne lenni.

És most meg…

Azt akarja, hogy már a szenteste is békétlen és fájdalmas legyen? Nem elég, hogy az ünnep első napjára minden évben így kell készülnie? Hadd legyen legalább ez az ünnepi este nekik, a kis családnak saját értékekkel tűzdelve, énekelve, igeolvasással, imádsággal megélve…

Elkeseredve gondolt vissza minden próbálkozására. Már mennyi mindenben akart anyósa kedvében járni. Olyat főzni, amit szeret, úgy teríteni, hogy abban ne lehessen kivetnivalót találni, nem megszólalni az étkezés alatt… mert minden alkalommal jött valami megjegyzés. És az ajándékai! Egyik alkalommal testápolót kapott tőle – amely már nyitva volt. Nyilvánvalóan magának vette, csak nem tetszett neki az illata. Másik alkalommal egy kinyúlt pulóver volt az ajándék. Akkor ki is jelentette, hogy ne legyen többet ajándék. Legyen valami ehető kedvesség, és más semmi…

Egyszer a férje meg is kérdezte saját édesanyját: „A feleségemnek soha nem lehet igaza?” És a válasz nem késett: „Soha. Soha nem lehet.”

Mit kezdjen akkor ezzel?