Az 1956-os forradalom és szabadságharc bukása után a falubeli legények elkezdtek szervezkedni, hogy „disszidálnak”, ahogy akkor mondták. Bejelentkeztem én is, természetesen a legnagyobb titoktartás feltétele mellett. Az általánosban megnyertem a földrajzversenyeket, fejből ismertem a térképet. Karácsony előtt indultunk volna, egy hétköznap hajnalán. Négykor keltem, csendben öltözve, semmit sem véve magamhoz, nehogy a szüleim fölébredjenek.

Amint leléptem a verandáról, bakancsom elmerült a már térdig érő, még mindig sűrűn hulló hóban. Mérlegelnem kellett, aminek az lett a vége, hogy mégsem mentem el. Mert azt gondoltam, mire a falu végére érek, már átázik a bakancsomban a kapca, elfagynak a lábaim a több száz kilométeren. A többieknek könyörtelenül menniök kell, lemaradok, elhagynak, útközben se étel, se megállás, és mi lesz határon, ahol már vadásznak az emberekre?! Később bizonyosan gyötört volna a lelkiismeretem is, amiért magukra hagytam szüleimet, akik szeretetben-szeretettel neveltek. Nem beszélve a szülői házról, a templomról, a monostoriakról… Egy szó, mint száz: maradtam.

Így lett jó, mert később bejárhattam kétszázhúsz alkalommal a világ negyvenhat országát, és közben nem kellett a honvággyal birkóznom. Ha nincs hó, vagy van csizmám, ma nem írnám ezeket a sorokat… Mindig velem volt az Isten! Akik akkor elmentek, zömmel Amerikában, Kanadában, Luxemburgban, Svéd- vagy Franciaországban kötöttek ki. Nem magyar feleségeiktől született gyermekeik már apjukkal együtt elvesztek a magyarságnak, visszavonhatatlanul. Sokszor eszembe jut két híres idézet, az egyik Tompa Mihálytól, a református pap-költőtől: „Szivet cseréljen az, aki hazát cserél!” A másik Gyulai Pál Hazám című verséből: „De küzdjünk, míg csak egy magyar lesz…”