Igehirdetést hallgatok, a prédikátor idézi Jordan B. Petersontól: A sivatagban nem azért bénító lenni, mert nincs út, hanem mert végtelen számú út van. Mint a fehér papír, amelyről még nem derült ki, hogy bevásárlólista, szerződés vagy tájkép fog-e születni rajta. A bármi lehetősége – és terhe. Mert ez a lap a miénk, nekünk kell majd rá visszanéznünk akkor is, ha a végén csak zsírpaca és kávéspohár lenyomata látszik majd rajta.

Olyan év áll előttünk, amelyben ezer út lehetséges. Nem felejtjük el persze, hogy vannak szálak, amelyeket nem mi irányítunk: a nemzetközi konfliktusok, az országgyűlési választás nem a mi hatáskörünk. De hogy váltunk-e pályát, képezzük-e magunkat, hozunk-e be az életünkbe valamilyen régen vágyott újat, abban lehet szerepünk. Az rajtunk áll.

Ezzel máris elbírhatatlanná nőtt 2026 terhe. Ha csak akaraterő vagy jó választások kérdésévé teszem, ha teljesítményre redukálom ebben az ezer lehetőséggel teljes világban a fejlődést, az életminőséget, boldogságot, az megfojt. Így lesz szorongató, így lesz súlyos akkor is, ha jóformán még el sem kezdődött, mi pedig a végtelen lehetőségű út „szabadságáról” beszélünk. A végtelen elhordozhatatlan. A választás sokszínűsége pedig soha nem volt ennél inkább elénk tárva. Valós idejű videókban figyeljük az önellátót, aki a városi mókuskerékből kiszabadulva farméletre váltott, az ezermestert, aki maga építi a házát, azt, aki sok év küzdelem után lefogyott vagy aki szülői tippeket ad, mert bizonyára annyival szakavatottabb, mint mi, és sohasem kiabál a gyerekével... Sohasem volt ennyi út, ennyi opció előttünk, és sohasem vágyakoztunk még ennyifelé és ennyifélének lenni.

És mindez de sok vargabetű és de sok elpocsékolt perc és erőfeszítés a lényeg nélkül! Nekünk, keresztyéneknek tudnunk kell, hogy Isten szempontjából valójában két út létezik. Egy vele, egy meg nélküle. Leegyszerűsítő? Talán az. De ha a végtelen elbírhatatlan, akkor a kettő mégiscsak valahogyan bírható… ha észrevesszük ennek a választásnak a fontosságát. A világ egyik nagy hazugsága, hogy ezt az útválasztást rutinná teszi, mintha épp akkora súllyal bírna, mint az, hogy hordozós anyuka vagyok vagy babakocsis, vagy épp ma milyen közlekedési eszközhöz van kedvem a munkába menet. A végtelennek látszó elhomályosítja azt az egyet, amire teremtettünk és amiben egyedül kerülhetünk a helyünkre.

Nem mondom, hogy ne kezdjünk új hobbit, ne legyenek elhatározásaink. De tudnunk kell ezeket a helyükön kezelni. Tudni, hogy mindez addig súlytalan, amíg nem Krisztussal járunk, attól kezdve viszont minden jelentőséget nyer, mert párbeszédben, áldásritmusban, szentségben, Isten erőterében történik. Siker és kudarc, jelentőségteljes napok és mókuskerék egyaránt. Használd bátran imaként Mózes szavait: „Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket!”