Az Újszövetség kétféleképpen mutatja be nekünk Jézus imádságait. Néhol az imádság tartalma a lényeges. A János evangéliuma 17. fejezetében például huszonhat versen át olyan imádságot olvashatunk, amely tanít bennünket, segít megérteni, kicsoda Jézus, ki az Atya, és mi kik vagyunk: segít hinni, reménykedni, bízni. Jézus értünk imádkozik, és ami fontos a mi üdvösségünk szempontjából, azok megírattak számunkra. Vannak azonban olyan evangéliumi részletek is, amelyekben Jézus elvonul és magányosan imádkozik (például Mk 1,35; 6,46; Lk 4,42; 5,16; 6,12; 9,18; 11,1; Mt 14,23). Ezeknek nem ismerjük a tartalmát, csak a tényt: a Messiás imádkozik. Az igehelyek számossága önmagában is megmutatja, hogy a Megváltónak szokása, életformája volt az imádság. Nem csupán tanított, gyógyított, hanem rendszeresen elvonult, és beszélgetett Atyjával.

A Gecsemáné-kerti imádsága különleges ebből a szempontból. Megkerülhetetlen üzenetet rejt már maga a tény, hogy imádkozik az utolsó szabad órában, a halálához vezető események felgyorsulása előtt, a vég kibontakozásának kezdetén, de a tartalmáról is megtudhatunk valamit, azonban másként, mint a korábbiak esetében. A logikus, befogadható és elemezhető beszéd helyett csak megsejtet velünk valamit a Szentírás.

Máté evangéliuma szerint Jézus háromszor is fohászkodott, ebből két mondat marad meg nekünk foszlányként, a harmadikról csak annyit tudunk, hogy ugyanazokkal a szavakkal történt. Az első imádságfoszlány így szólt: „Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár, mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te.” (Mt 26,39b) Második imádságként – már előrehaladva az elfogadás folyamatában, és megértve, nincs más út, nincs más lehetőség – Jézus a következőt mondja: „Atyám, ha nem távozhat el tőlem ez a pohár, hanem ki kell innom, legyen meg a te akaratod.” Harmadszorra ez utóbbi mondatot ismétli meg. Márk evangéliuma (14,32–41) ezt másként jegyzi fel: „Abbá, Atyám! Minden lehetséges neked: vedd el tőlem ezt a poharat; mindazonáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te”, majd másodszorra ugyanazokkal a szavakkal imádkozik Jézus, a harmadikból pedig már semmi sem jut el a közben elalvó tanítványokhoz.

A különbözőség épp azt hangsúlyozza: ez az ima más, mint a korábbiak. Ez már nem a tanítványokról, nem a tanításról szól. Jézus személyes fohásza, és a tanítványok által félálomban megragadott foszlányokon át csak homályosan pillanthatunk be a félelem, a fájdalom és hűség küzdelmébe. A magányosságba. Az olvasó feladata tehát nem elsősorban az, hogy megpróbáljon Jézus imádságáról rendszerezett tanítást alkotni, mivel ez az Atya és Fiú elbeszélhetetlen kapcsolatának részlete, vagyis egyfajta titok, amelyet csak levett saruval szemlélhetünk.

A Messiás magányos, fél, szenved, gyötrődik, mondatai belső viharokat tükröznek, de végül a hűség kerekedik felül bennük. Ha ezt a belső történést megpróbáljuk pontosan körülírni, vagy nehéz helyzeteinkben alkalmazható „keresztyén sikerességi modellként” vizsgálni, a lényeget vétjük el, és végül csak a tanítványok viselkedését tudjuk majd követni, miközben abba a magányosságba zuhanunk, hogy a többi jó hívőnek biztos sikerül, ami nekünk nem. Ehelyett arra hívok mindenkit, álljunk meg – valóban levetett saruval – a kép előtt, és lássuk magunk előtt a mi Megváltónkat, aki a magányban gyötrődik, hogy hűséges maradhasson az Atyához és a küldetéshez.

Jézus magányossá válása nem a Gecsemáné-kerti imádságban kezdődik. Az utolsó vacsora után még a tanítványokkal közösen zsoltárokat énekelve mennek ki az Olajfák hegyére, Jézus ezek után jelenti ki nekik, mi fog történni velük: „Mindnyájan megbotránkoztok bennem ezen az éjszakán…” (Mt 26,31) Elsőként Péter, majd a többiek is bizonygatni kezdik: „Ha mindenki megbotránkozik is benned, én soha meg nem botránkozom” (26,33), „ha meg kell is halnom veled, akkor sem tagadlak meg” (26,35). Ez a tiltakozás, ez a fogadkozás távolítja el teljesen a tanítványokat Jézustól, aki magára marad, hiszen nyilvánvaló, hogy a tanítványok semmit sem értenek és nem is készek semmit érteni abból, aminek történnie kell, és amit Jézus korábban többször teljesen konkrétan kijelentett nekik (16,21–23; 17,22–23; 20, 17–19; 26,1–2). Érdemes így belegondolni az Ézs 53,3 mélységeibe: „emberektől elhagyott” lett.

Ezt a magányosságot Lukács evangélista jeleníti meg legjobban a Gecsemáné-kerti eseményekről szóló beszámolójában (Lk 22,39–46), amikor leírja, hogy Jézust „halálos gyötrődésében” egy angyal erősítette. Nem a tanítványok, hiszen ők nem képesek jelen lenni. Egy angyal. A képzőművészet sajátos nyelven képes megmutatni akár szavakkal megfogalmazhatatlan mélységeket is. A lukácsi elbeszélés alapján készült festmények között több olyat is találunk, amelyek ezt az angyali támogatást úgy mutatják be, hogy Jézus erőtlenül szinte az angyal ölében fekszik, a tanítványok pedig rajta sincsenek a képen. Ez utóbbi mozzanat az, amely igazán képes láttatni a magányt. (Érdemes megtekinteni egyebek mellett Paolo Veronese, Jacobo Ligozzi, Giovanni Battista Tiepolo vagy Carl Heinrich Bloch képeit.) Gondolkodjunk el tehát, amikor elkeseredetten harcolni készülünk Jézusért és a saját életünkért: lehet, hogy épp valami lényegeset mulasztunk el.

Máté evangéliumában a lukácsi leírással szemben a tanítványokat látjuk a kép előterében, a Megváltó a háttérben imádkozik, a két tér között hangfoszlányok próbálnak áthatolni, és Jézus maga is vissza-visszatér hozzájuk, akik nincsenek számára jelen. Pedig külön maga mellé vett hármat közülük, hogy tartsanak vele, legyenek közelebb hozzá.

Jézus tehát közelebb hívja magához Pétert és Zebedeus két fiát. Amikor ezt olvassuk, hajlamosak vagyunk a tényt nyugtázni: három tanítvány elvonul a Megváltóval. Ők a kiválasztottak, így bizonyos szempontból irigylésre méltók. Talán ezt, a kiválasztottak és nem kiválasztottak ellentétének feszültségét ellensúlyozzuk, amikor úgy beszélünk erről a történetről, hogy a tanítványok általában nem tudtak virrasztani, amíg Jézus imádkozott. Pedig Máté megnevezi őket: Péter az egyik, aki nem sokkal korábban még fogadkozott, mellette még Zebedeus fiai, akiket korábban anyjuk visz elé, hogy kérje, hadd üljön a két fiú Jézus mellett az ő országában. Ők azok, akik képesek azt mondani Jézusnak, hogy tudnak inni abból a kehelyből, amelyből neki kell. Őket hívja tehát, hogy menjenek vele, ha már ők akarnak a legközelebb lenni. Ez azonban már nem az a közelségbe hívás, mint ami a megdicsőülés hegyén volt (17,1–7). Jézus a félelemhez és a szenvedéshez hívja őket közel, amit nem bírnak el.

A Gecsemáné-kerti történet középpontjában a valóság áll. Az, hogy Jézus halálosan gyötrődik, de imádkozik. Imádkozik és gyötrődik. Magányosan fohászkodik a megváltás emberi erőt és lelket meghaladó viharában. A tanítványok pedig alszanak. Korábban megéltek már vihart együtt, a tenger hullámai között egy bárkában (8,23–27). Csak akkor Jézus aludt, ismerve a valóságot, hogy még nem jött el az ő órája, a tanítványok viszont halálosan féltek, nem ismerve fel Jézusban Isten jelenlétének minden körülmények ellenére jelen lévő, megtartó valóságát. Magukra hagyva tapasztalják meg önmagukat. Halálosan megijedve képesek Jézushoz kiáltani. Jézus halálos gyötrődését nem tudják Istenhez kiáltással saját valóságukként érteni. Ebből az következik, hogy beteljesednek Jézus szavai: képtelenek nem megbotránkozni, árulóvá lenni, szétszaladni.

Mindez mégsem kudarctörténet. A kudarcok ezután következnek, hogy aztán a tanítványokra felragyogjon a feltámadás fénye, a szabadítás. Utólag fogják majd megérteni ennek a két napnak a történéseit, valóságait. De utólag megértik. És még később, a Lélek pünkösdi kiáradása után fogják érteni, hogyan kapcsolódik mindez a Jézustól tanult imádsághoz: „…legyen meg a te akaratod.”

Isten nem mondott le a tanítványokról a kudarcok miatt. Beemeli azokat a történetükbe, így később küldetésteljesítésük gazdagító részévé válnak. Amikor már tudják, mit kérnek az imádságban, és amikor már arra is éltetőn tudnak emlékezni, Jézus mit kért.

Az Atya akaratára mondott igen nem mindig hoz azonnali megkönnyebbülést, de mélyebb bizonyosságot igen – hogy Isten a legsötétebb úton is jelen van. Ezért a „legyen meg a te akaratod” nem a remény feladása, hanem annak kezdete.