Gályáktól a közös hajóig
Több mint fél évszázados debreceni gimnazistaemlékeimnek egyike, amint próbálom memorizálni az ikonikus emlékművön a gályarabok neveit. Hasonlóan mély nyomot hagyott bennem Moldova György Negyven prédikátor című dokumentumregénye. Példává vált számomra – különösen is a lelkipásztori szolgálatom kezdetén, a nyolcvanas évek elején – a XVII. századi prédikátorok és tanítók hűséges helytállása az üldöztetésben, nem mintha az őket ért atrocitások hasonlíthatók volnának a késő kommunizmus kellemetlenségeihez. Mindazonáltal e fogékony korból velem maradt érzékenység is motivált abban az elmúlt két esztendőben, hogy az évenkénti évfordulókra ne csak érzékenyen reagáljak, hanem programok szervezésével is tisztelegjek a protestáns mártírok előtt.
E szubjektív sorok után objektíve gondolom, hogy megfelelő protestáns ismeret, tudat-öntudat, önbecsülés, részvét és hála elegendő ahhoz, hogy újra és újra homlokterünkbe kerüljenek azok az esztendők, amelyekben a legbrutálisabb, legradikálisabb, sőt ördögi ellenreformáció valósult meg, elsősorban az úgynevezett királyi Magyarországon, illetve a Dunántúlon és a Felvidéken. Az 1670 és 1680 közötti évtizedről van szó.
1674-ben zajlott a pozsonyi vértörvényszék ítélkezése, 1675-ben hajózták be Nápolyban az elítélt és addig élve eljutott gályarabokat, 1676-ban szabadultak ki a Holland Királyság és annak tengernagya, a háromszázötven éve elhunyt de Ruyter admirális jóvoltából, majd svájci, németországi támogatókon keresztül 1677-ben kerültek haza a túlélők. Tehát az elmúlt két évben, az idén és még jövőre is jeles évfordulók idézik elénk a gályarabok hős helytállását, illetve mártíromságát. A mögöttünk hagyott két esztendőben máris számos konferencia, előadás, kiállítás, megemlékezés zajlott e témakörben.
Elismeréssel említendő Kardos Péter nyugalmazott lelkésznek és az általa sikeresen megszólított támogatóknak az a programja, amelynek kapcsán kisebb-nagyobb csoportok látogatták meg a vértörvényszék helyszínét, Pozsonyt, tapinthatták meg azt a vasajtót, amely mögött az ítéletre várók szenvedtek, látogattak meg számos dunántúli, felvidéki és észak-magyarországi gyülekezetet, ahonnan lelkészeket és iskolamestereket hurcoltak el. Ezeknek a programoknak egy részén magam is részt vettem, és a megérintő élményeken túl elhívást is nyertem további megemlékezések szervezésére. Néhány példa ezekre: cserkészek kerékpáron látogatták Pápán és környékén azokat a református és evangélikus templomokat, ahonnan lelkipásztorokat hurcoltak el. Dunavarsányban kopjafát állítottunk a hit hőseinek emlékére, valamint a helyi iskolások és ismert egyháztörténész előadása gazdagította az érdeklődőket.
Az Isten Szolgálatában Református Missziói Alapítvány a felvidéki M. A. G. Polgári Társulással közösen, a felvidéki Szövetség a Közös Célokért Polgári Társulás támogatásával és nem utolsósorban a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. Nemzeti Együttműködési Alapjához benyújtott pályázat révén valósult meg – részben vagy egészben – az a három ide vonatkozó program, amelyekért – szervezőként vagy közreműködőként – különösen is hálát érzek.
„AKIKRE NEM VOLT MÉLTÓ A VILÁG…” (ZSID 11,38)
A Magyarországi Református Egyház székháza zsinati nagytermének bejáratánál – egyebek mellett – ez az Ige méltatja a gályarabokat. A nápolyi behajózás emlékére rendezett zarándoklat első programja az indulás előtti napon ezen a helyszínen zajlott. Az igehirdetést én végezhettem Fabiny Tamás akkori evangélikus püspök és Vladár Gábor professzor buzdító, köszöntő szavait megelőzően.
A zarándoklat Isten segítségével szépen és épületesen lezajlott, nyomát egy márvány emléktábla hirdeti a nápolyi evangélikus templom bejáratánál, valamint egy molinó a kikötő parkjában. Mivel erre a távoli célpontra repülővel jutottunk el, kijelenthető, hogy ez az út a nevezett pályázatból elnyert támogatás jelentős összege nélkül jóval nagyobb részvételi díjat kívánt volna meg a mintegy harminctagú zarándokcsapattól.
Kedves Olvasó!
A teljes cikk elolvasásához előfizetéssel kell rendelkeznie! Kérjük tekintse meg ajánlatunkat!