Hetek óta nem ereszt egy kép. Újra és újra eszembe jut, félelemmel tölt el – hat rám, ha csak egy pillanatra is megjelenik előttem. Sokáig beszélni sem akartam róla, úgy éreztem, a szavaktól csak még valóságosabbá, erősebbé válik a bennem mocorgó rossz. Sejtettem, hogy nem ártana kívül helyezni magamon, de talán tudattalanul is éreztem, hogy míg a lelkem zugaiban szőnyeget boríthatok rá, a megfogalmazással napvilágra jutna, és nem tudnám tovább takargatni – magam előtt. Először aztán egy háromnapos keresztyén programon beszéltem róla, ahol azzal foglalkoztunk, hogyan tekinthetünk a fájdalmainkra, nehézségeinkre a Biblia tanításának tükrében.

Kérdésekre kerestük – együtt, de főképpen magunkban – a választ, például arra, miért van szenvedés a világon, ha szeret bennünket Isten. Pszichológusként több száz órányi önismereti munka van a hátam mögött. Csoportban és egyénileg, évekig és néhány napig tartó, különböző módszereket használó foglalkozásokon egyaránt részt vettem már, mindezek okán nem volt számomra új a műfaj. Ez volt az első olyan csoport, amelynek résztvevői a Biblia tanításaira alapozva igyekeztek a lélek dolgaival dűlőre jutni. Itt is jó két napot igénybe vett, de végül egy négyszemközti beszélgetés során ki tudtam bökni nehéz érzésemet.

Megosztottam, hogy az egész Tandori Dezsőnek az Okapi Kiadó által tavaly megjelentetett, Egyetlen című kötetével kezdődött. Ez a költő első, 1965-ös, a Magvető Kiadó által visszautasított verseskötete, amelynek tartalmát egy takarékpénztári noteszba véste, hogy elküldje a legjobb barátjának. Az új kiadás a notesz hű mása: kézbe véve olyan, mintha nekünk írták volna, olykor megdőlő sorok, kihúzott szavak, betűtévesztések hozzák emberközelbe a Tandori-költészetet.