Udvarunk közepén állt egy hatalmas szederfa. Annak felső ágairól láttam mind a megyeri, mind a tótfalusi templomtornyot. Ide másztam föl, amikor időm volt rá, elmerengeni. Vasárnaponként a tyúkól tetején egyensúlyozva szedtem pár kiló gyönyörű, nagy szemű szedret, s kiballagtam a Gödi-révhez, ahol eladtam a csónakos kirándulóknak. Kerestem tizenöt-húsz forintot, ezt odaadtam Édesanyámnak. Cserébe kaptam ötven fillért, amiért a boltban vehettem négy-öt szem cukrot. Itt történt, hogy egy utcabeli ember körtét árult, amelyet furcsán reklámozott: „Naccsága, vegyen ebbül a jó körtébül, ami ujan finom, hogy még a disznók se eszik meg!” Mondták neki a falubeliek: „Te, Ferkó! Hogy van az, hogy se kerted, se gyümölcsfád, mégis árulod a gyümölcsöt?” Azt felelte: „Korán kell fölkelni.” (Vagyis: lopta a másét.)

Az árusításkor, amikor azt az egy-két bögre gyümölcsöt eladtam, az ott heverésző, kártyázó ügyvédek figyelmeztettek: „Gyerek, ha felnősz, sose menj bíróságra, mert ott mindig az ügyvédek nyernek, nem te…” Érdemes volt megfogadni.

A cukorhiányunkat úgy pótoltuk, hogy a házunk teteje nádból volt, s a méhek által a nádba elraktározott virágport kiszívtuk. Májusban a virágzó akácfák virágait ettük, meg a Szent János-kenyeret, amely tizenöt-húsz centiméteres, barna pacsokban növő bogyóféle.

Már gimibe jártam, amikor nyáron reggel Édesapám lemondott a biciklijéről, hogy azzal menjek a három kilométerre lévő szentendrei révhez. Ez nem jó jel volt, mert hazafelé elébb odaértem a közeli kukoricaföldre kapálni... Máskor otthon cédula várt: Édesanyám legeltetni küldött. Egyek, írta. Csak azt nem, hogy mit. Ilyenkor (a többiek is így voltak) leszeltem az általa sütött kenyérből egy két-három centi vastag szeletet, bőven megzsíroztam, és mentem. Ha találtam kockacukrot, azzal megtetéztem.