Ma már úgy látom: az ima kedvéért kerültem negyvenhez közelítő lelkésznőként a boxra.

Néhány hónapja költöztünk, és nagyon hiányoztak a korábbi lakhelyünkön megszokott edzéseim. Megnéztem néhány környékbeli zumbás foglalkozást, de egyik sem érte el a latin táncon edződött, nemzetközi színvonalon tanító, biztató tekintetű korábbi oktatóm óráinak színvonalát. Ezzel párhuzamosan szoktuk a fiunk új óvodáját. Hatalmas meglepetés volt, pedig úgy gondoltuk, az iskoláig hátralévő néhány hónap már bárhol eltelik. Kiváló pedagógusgárda, csendes, békés, csúfolódástól mentes csoport, állandó foglalkozások fogadták. Mindez ráadásul a Károli-egyetem egyik épületében.

Történt, hogy éppen a mi óvodánkról érdeklődött valaki egy közösségi médiás anyukacsoportban. Leírtam neki a tapasztalatainkat. A hozzászólásomhoz csatlakozott egy másik anyuka: bár nem ugyanabba a csoportba járnak, ő is csak szuperlatívuszokban tudott beszélni róla. Ránéztem a profiljára. Hm, elég sportos... Sőt, edző! Vajon mit oktat? Valami küzdősportot. Kár. Aztán meglepetésemre egy bibliai igeverset találtam a bejegyzései között. Na jó, Uram, akkor legyen!

Így kezdtem el hozzá járni. Ugrókötelezek, plankolok, felüléseket végzek, és igen, stresszesebb időszakokban kifejezetten élvezem a zsák püfölését. Érzem is a fejlődést, erősödöm.

Az imára térve: az edzőm nem szokta felvenni a telefont munka közben. Ezért már az is aggasztó volt, hogy akkor igen. Hát még amikor megláttam az arcát! A testvére kereste. Motorozott, egy autó leszorította az útról, csúnya nyílt törést szenvedett. Mutatta a képet... nem volt szép látvány. A fiú nemrég alapított céget, és fontos versenyek vártak volna rá a nyáron. Az edzésnek azonnal vége lett, rohant a kórházba. Mondtam neki, hogy imádkozzon, én is fohászkodni fogok érte. Bólintott.

Már aznap ötórás műtét várta a fiút, amely – akkor úgy tűnt – csak egy hosszú beavatkozássorozat kezdete. A következő szombaton az edzőm odalépett hozzám. – Képzeld, az orvosok sem értik! Mintha nem is ugyanannak a lábnak a felvételeit néznék. Van ín ott, ahol a balesetkori leletek szerint nem volt. Pár hét pihenés, gyógytorna, és ismét a régi lehet!

A két találkozásunk közötti hétfőn, pünkösdkor éppen Ezékiel látomásáról prédikáltam. Arról a völgyről, ahol a halálból élet támadt, ahol a száraz csontokra ín, hús és bőr nőtt. Ahol Isten életet hívott elő ott, ahol emberileg már semmi remény nem látszott.

Ezt most valamiképpen együtt éltük át. Ín lett ott, ahol nem volt. Az orvosok, akik egy fabatkát sem adtak volna a láb megmenthetőségéért, most értetlenül állnak a helyzet előtt. Csak az edzőm és én értjük.

Biztatta a testvérét, hogy adjon hálát. Vajon el is jön, eljönnek hálát adni, találkozni azzal az Istennel, aki meghallgatta a könyörgésünket? Lesz-e Lélek is ott, ahol ín lett?

Ez még kérdés. Talán többünk imádságának a kérdése.