... elmondta Gyökössy Endre a modern korról alkotott diagnózisát, mely szerint a mai embernek már mindene van, csak embere nincs. Több mint ötven évvel ezelőtt fogalmazta meg ezt a meglátását – szomorú, hogy posztmodern korunkban megmaradt, sőt még súlyosabb valóság. Akik hozzá jártak lelkigondozói beszélgetésre, panaszkodtak, hogy nincs kivel meg beszélni a gondjaikat, megosztani önmagukat, a kétségeiket és megoldatlan konfliktusaikat. Nincs, aki legalább meghallgassa őket, magányosan fuldokolnak. Gazdagok és szegények, fiatalok és idősek egyaránt az egyedülléttel küszködtek. Úgy is, hogy családban éltek, volt gyülekezetük, sőt úgy még jobban fájt a magány, a házasok gyakori páros magánya. És ma? A posztmodern ember tud társa lenni a másiknak?

Buszmegállóban várakozva felfigyeltünk egy cédulára, amelyet valaki kiragasztott a menetrend mellé. Szép kézírással néhány baráti, megértő sort ragasztott ki az illető a kicsi fehér papíron, és gondosan betakarta nejlonnal, hogy az esőben, hóesésben is olvasható maradjon. Valami ilyesmi volt a szövege: „Lehet, hogy nem tudsz örülni az ünnepnek, nem baj, ne szégyelld! Nem kell úgy tenni, mintha jól lennél! Ha egyedül vagy és szomorú, csak túl kell élni ezt az időszakot! Nem vagy ezzel egyedül.” Bátorítást, reménységet nem tudott adni, de együttérző, meleg szavakkal üzent. Valaki, aki maga is szenvedett karácsonykor az örömtelenségtől, az ürességtől, a magánytól. Az utolsó négy szó még is, önmagában is vigasztaló: nem vagy ezzel egyedül! Nincs melletted, de van, aki hasonlóan érez.

A posztmodern ember a technikai lehetőségei mellett (miatt) még inkább elmagányosodik, elszigetelődik, felerősödik benne a nincs emberem érzése. Megszűnt a nagy családi közösség, ki-ki bezárkózik elefántcsonttornyába. Nyitnunk kellene. Megszólítani rokont, szomszédot, kollégát, a templomban mellettünk ülőt. Kinyúlni, megérinteni, kérni vagy felajánlani valamit. Adni a kezünket, az időnket, keresni a másik társtalant. De szemérmesek vagyunk, külön cellában, magánzárkában szenvedünk, leszoktunk arról, hogy zavarjuk egymás programját. Félünk is az elutasítástól. Az a bethesdai beteg is magába fordulva, megbántva úgy hitte, mindenki másnak van, csak neki nincs segítője (Jn 5,1–9). Más lép be előtte a tóba. Lekési azt a halálos versenyt, amelyben nem lehet győzni, élni sem, talán csak túlélni.

De Jézus arra járt, emberévé lett, sőt Istenévé. Később figyelmezteti még: „Íme, meggyógyultál, többé ne vétkezz, hogy valami rosszabb ne történjék veled.” (14) Mi rosszabb történhet vele? Ép testben vész el a lelke.