Sokszor felsóhajtott Mózes, de keveset panaszkodott. Izráel, mint minden nép, hozzá képest harsány volt, hol lelkes, hol kétségbeesett. Szélsőséges érzelmek kitörései között őrlődött Isten népe nemzedékeken át. A pusztai vándorlás történetének bibliai leírásában ugyanezt látjuk. Engedelmesség és engedetlenség, istendicsőítés és zúgolódás váltják egymást Mózes negyedik könyvében is, ahogy remény születik és válik köddé.

Ezen a héten olvassuk az ígéret földjének kikémleléséről szóló történetet, majd a táborba negyven nap után visszatérő kémek beszámolóját (4Móz 13). A jeles férfiak pontosan követték a mózesi utasításokat, megfigyeltek tájat, várost, embert. Minden, illetve majdnem minden tetszett nekik. Gyümölcsöt hoztak, gránátalmát, fügét, sose látott, hatalmas szőlőfürtöt, amelyet egy ember el sem bírt; beszámoltak a tejjel-mézzel folyó föld minden kincséről. Maguk mögött hagyták a sivatag reménytelenségét, látták a puszta peremét, a Beérsebán túl, Hebrón környékén emelkedő hegyeket (22), a gyümölcsösöket. Ez a föld tökéletes – helyesebben: majdnem az. A bökkenő: Kánaán nem üresen, lakosok nélkül várja a hódítókat. Megerősített városokról szóltak, erős, szálas harcosokról, és ami a legfélelmetesebb: óriásokról. A bőség országa ebben a pillanatban a rettegés vidékévé vált. Ki merne elindulni a lakosait megemésztő föld felé (32)?

Isten népe számára ismerős helyzet ez. Az áldás jeleit látjuk magunk előtt, bőséget, boldog jövőt – majd pillanatokkal később szertefoszló álmokat. Siker és kudarc váltogatja egymást életünkben, és ez egyre félelmetesebb. Egy idő után már az ajándékért sem merjük kinyújtani a kezünket. Lehúznak a rossz tapasztalatok, és nem a föld, hanem a korábbi kudarcok emésztenek el bennünket. Hit nélkül reménytelen a holnap. Isten adjon népének hit vezérelte küzdeni akarást!